Cannes Classic
Minél dicsőségesebb a múlt, annál édesebb az emlékezés. A cannes-i filmfesztivál az előző 61 évében maga is számtalan győztest hirdetett, s ezzel nem egyet klasszikussá is avatott. Van mire büszkének lenni.
Hacsak nem éri az embert csalódás. Amióta a DVD-lemezek klasszikusokat is felszolgálnak, filmtörténeti csemegéket, magam is buzgó fogyasztójuk vagyok. Nosztalgiából is persze, meg a mai moziipar tagadásaként. Aztán néha buzgó fogyasztóból meglepett fogyasztóvá válok. És ez megesik „klasszikusok” újranézése közben is.
Valamikor szívem egyik csücskében volt Jean-Luc Godard Bolond Pierrot-ja. (A hajdani Filmmúzeumban, a korábbi Barlang moziban játszották, most azt sem tudom, mi van a helyén. Van-e valami?) Nos, akkor úgy éreztem, igencsak fontos dolgokat tudtam meg a világ működéséről és magamról.
Nemrég újranéztem. Értetlenül. Mi a búbánatot kerestem én ebben a történetben anno? Persze létezik magyarázat. A kornak és az életkornak valamiféle olyan összecsengése, ami föltranszformálja ezt az egyezést, s úgy érezzük: a Zeitgeist és a mi világunk érti egymást. Aztán eltelik az idő, és mi vállat vonva nézünk vissza. Mire is?
Jó barátom, hajdani mozizós csavargásaim társa is panaszkodik: megnézte a Fekete Orfeuszt. Kultuszfilm volt, 1959-ben itt aranypálmás, 1960-ban Oscart kapott. Ma: nézhetetlen. Giccs és zűrzavar! Csak a napigéző dal maradt, ami. (Ha igaz.)
A cannes-i klasszikusok közt az idén megjelenik a vakációzó Hulot úr, a már emlegetett Pierrot le fou, Antonioni Kalandja, Losaytől a Baleset, Pietro Germitől a Hölgyek és urak, emlékezünk a Vietnam-sokkra (Agnes Varda, Joris Ivens, Claude Lelouche, Godard, Alain Resnais és mások történeteivel).
Tán nem marad hiábavaló a sok idézet.
