Cannes, 62.
Az élvezet és a látvány ezután jön. Eddig a munka tartott, az előkészítés időigényes és felelősségteljes, de szürke szakasza. Gondolják meg: 120 ország produkcióit kellett megrostálniuk a szervezőknek, ennek során 1670 játékfilmet megtekinteniük. Átlag 120 perccel számolva, a válogatók a vetítőkben töltöttek 3340 órát, vagyis 140 napot. 4 és fél hónap lenne ez egyvégtében. Sok!
Rövidfilmből 2602 esélyes akadt, száz országból. (Itt nem számolok átlagot, mert a „rövid” ebben a szakmában igencsak relatív.)
Mindösszesen tehát 4272 film alkotói reménykedtek abban, hogy az idei, 62. filmfesztiválon majd leereszkedhetnek a piros szőnyeggel borított lépcsőn, villanófények közt, talpig tapsban.
Ebből a gigamerítésből került ki a húsz versenyfilm.
A különféle programokban láthatunk összesen 53 játékfilmet 32 országból. 46 esetben világpremiernek örülhetünk. Vagy fütyülhetünk. (A kritikushad finnyás és halandó: kevés az ideje, nem szívesen pazarolja.)
Nagy nevek, korábbi nyertesek, élő klasszikusok, favoritok: Pedro Almodóvar, Jacques Audiard, Marco Belocchio, Michael Haneke, Ken Loach, Alain Resnais, Quentin Tarantino, Lars von Trier és a nagyérdemű távol-keletiek, mint például a tajvani Ang Lee, a dél-koreai Park Chan-Wook, a maláj Tsai Ming-liang, Brillante Mendoza a Fülöp-szigetekről és mások.
Nehézsúlyú csapat. Csupán Amerika jelenléte vékonyodott el: addig-addig sztrájkoltak a forgatókönyvírók, addig hevült a válság...
S mint minden újrakezdésnél: itt is visszalapozunk az emlékkönyvekben, amelyekben a fotográfusok halhatatlanná tették a színészeket. Látjuk az első fesztiválról, 1946-ból Michele Morgant, látjuk Maria Montez mosolyát. A másodikról, 1947-ből Erich von Stroheim felpüffedt arcát, és meglepetésünkre itt feszít a majdani nagy magányos, Ingmar Bergman is frakkban, skatulyából kihúzva...
Kezdődik megint!
