Buzisimogató vagy buziverő lesz a filmipar?

A hollywoodi filmgyártásban és a streaming szolgáltatók felületein is egyre nagyobb arányban jelennek meg LMBTQ-csoportok és karakterek, ez politikai ideológiák és híveik között szít feszültséget a kultúrharc kellős közepén. Míg Amerikában a Filmakadémia úgy gyakorol nyomást a stúdiókra, hogy Oscar-jelölésért cserébe elvárja a szexuális kisebbségek reprezentálását, addig Magyarországon, a lövészárok másik oldalán a pedofiltörvény hatálya alatt 18 éven aluliak számára korlátoznák a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés, a homoszexualitás népszerűsítésének bemutatását, vagyis – többek között – médiatermékeket cenzúráznának.

A tudatipari szereplők számára az értékválasztás elkerülhetetlen, ennek oka egyszerre lehet politikai, gazdasági, ideológiai és kulturális. A hazai helyzet elemzésével, filmtörténeti kitekintéssel és a jelenkor ideológiai harcának vizsgálatával keresünk választ az LMBTQ mozgóképes reprezentációjának újkori változására.

Középre helyezkedni: tilos!

Ahogy a szexualitás, a nemiség megélésének összetett kérdései a posztmodernitás egyszerűsítő műveletével egy kétpólusú identitásharcba torkollottak, úgy az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kurzusok közötti középső, semleges teret – a multinacionális cégek – komoly arculatvesztés nélkül nem tudják belakni. Az árkok áthidalhatatlanra szélesedtek, a kultúrharc épp a tetőfokán áll, a profitorientált vállalatok számára tilos az „egyrészt-másrészt” analizáló okoskodása. Réz András filmesztéta szerint ebben a semleges zónában fennáll a veszély, hogy a front mindkét oldaláról lőni fognak ránk.

„Az egyik oldal azt fogja mondani, hogy buzisimogatók vagyunk, a másik oldal pedig azzal vádol, hogy pontatlanuk tudjuk az LMBTQ+ szótárat, és a buziverőket támogatjuk. A végén a kereszttűz kellős közepén maradunk” – fogalmazott Réz András a 168-nak. 

A rabbi meg a lánya című film főszereplői Rachel Weisz és Rachel McAdams. Fotó: AFP

Huber Zoltán Kanadában élő filmkritikusként testközelből lát rá a tengerentúli mozis álomgyár működésére: „Az identitásalapú aktivizmus a 2010-es évekre végleg áttört a fősodorba és nyugaton ma szinte teljesen leuralta a közbeszédet, ezért törvényszerűen a tömegkultúrában is egyre látványosabban van jelen. A posztmodern teória szerint a fennálló hatalmi struktúrák határozzák meg a nyelvet, köztük a mozgóképes reprezentációt is, ezért a mozgókép nagyban hozzájárul a marginális csoportok szisztematikus elnyomásához. A vágyott pozitív társadalmi változásokhoz ezért magát a reprezentációt tudatosan meg kell változtatni. Mindebben persze semmi új nincsen, a film történetét végigkísérik az efféle változások, különösen a magát mindig is liberálisként és haladó példamutatóként definiáló Hollywoodban”.

Réz András ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy az alulreprezentáltak védelme, felkarolása, jobb helyzetbe hozása magát a problémát tette felülreprezentálttá. „A filmesek valószínűleg már érzésből is úgy döntenek, hogy nekik be kell kapcsolódniuk ebbe a végtelenül fontos beszélgetésbe, mert most ez a világ egyik legfontosabb kérdése, ami nem hagyható ki a filmekből”.

Jóemberkedés és politikai térfoglalás

Természetesen nemcsak Hollywood, hanem a streaming szolgáltatók is követik a trendet. A Netflix kínálatában több mint száz LMBTQ+ tartalmú film található, a Mitchellék a gép ellen (2021) című saját gyártású animációs filmben az egyik főszereplőt queerként ábrázolják, hangját a nyíltan biszexuális Abbi Jacobson kölcsönzi. A fiatalabb korosztályt célzó Disney érzékenyítő programokkal (Disneyland Pride) nyúl a kisebbségek hóna alá, A bagolyház című sorozat tavaly biszexuális történetszállal gazdagodott, míg az Előre című egész estés animációs filmben az első LMBTQ-főszereplő debütált a közönség előtt. Ezeket a bizonyos elsőket a Forbes pinkwashingként értelmezi, vagyis szerintük a Disney brandjavításra, botrányok elkendőzésére használja az elnyomottakat, pusztán gazdasági céllal nyújt mankót a társadalom peremére szorult etnikai és szexuális kisebbségeknek, amikor pedig PR-érdeke nem szolgálja, vagy nem szimatol marketinglehetőséget egy akció mögött, szó nélkül átlép a bajba jutottakon.

Ez a fajta bírálat a Black Lives Matter óta számos óriásvállalatot érint, amelyek az identitáspolitikai üzenetdömpingben rámarnak a koncra, és egymást túlkiabálva harsogják a hangzatos érzékenyítő szlogenjeiket. A pinkwashing-féle jóemberkedő attitűd a multiknál is megvalósul, hiszen azok a szabadkereskedelmi politika haszonélvezőiként, politikai lobbitevékenységeikért, környezetszennyezésükért és munkások kizsákmányolásáért már így is a kritikák középpontjában állnak.

A készre sütött érzékenyítő ideológia megelőző ellenforradalomként elcsatornázza a negatív hangokat és támadhatatlan pozícióba emeli a nyerészkedőket. Ha hátsó szándékot sejtünk a mozis színfalak mögött, Hollywood esetében inkább politikai térfoglalásról lehet szó, hiszen a filmes multikat kevéssé vádolják a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésével. A konzervatívok hangoztatják is eleget, hogy az amerikai filmipar a liberálisok fojtogató kezében van, a baloldaliak ebből az előnyükből egy jottányit sem engednek. Amikor a kultúrharc hullámai magasra csapnak, az ellenoldaltól megkülönböztető jegyeket ki kell domborítani, tehát a mozgóképes LMBTQ-dömpingnek ideológiai alapja (is) van. 

A streaming szolgáltatók ilyen irányú motivációit nem szabad összemosni a hollywoodi vállalatokéval. A televízióra és online platformokra gyártó cégek egyrészt felszabadulnak az Amerikai Filmakadémia Oscar-nyomása alól, másrészt céljuk inkább az, hogy széles körű tartalomszolgáltatással szinte minden létező filmes igényt, ízlést, szubkultúrát kiszolgáljanak.

 Részlet a Talán egyszer című filmdrámából. Fotó: AFP

Az HBO Magyarország PR-menedzsere, Pinczés-Pressing Ádám szerint vállalati DNS-ük része, hogy támogatják a sokszínűséget, mert ezáltal érdekesebb tartalmakat tudnak előállítani, továbbá számukra az is belefér, ha egy új projekt nem kecsegtet azonnali financiális megtérüléssel. „Olyan sorozatoknak is adunk esélyt, amely a bemutatása évében nem hoz jó nézettséget. Egyik ilyen példa a Drót című sorozat, amely egy másik vállalatnál nem ütötte volna meg azt a mércét, amellyel bevállaltak volna egy második évadot. Van ezzel kapcsolatban egy szabadságunk, hogy a hollywoodi stúdiókkal és kereskedelmi csatornákkal ellentétben nem kötnek gúzsba a nézettségi számok” – fogalmazott a szakember a 168-nak.

Ugyan az HBO is szokott populáris, nagy költségvetésű, vagyis közönségcsalogató sorozatokat gyártani, a legtöbb széria esetében nem a megtekintések száma a döntő, hanem a kritikai és nézői visszhang. A szájhagyomány olykor fontosabb, mint a nézettség.

Új filmnyelv

A liberális értékek védelme mellett egy új filmes nyelv kihívásaival is kénytelenek szembenézni a filmgyártók. „Korábban egy LMBTQ-film arról szólt, hogy mennyire fogadja el a világ a másságot. El kell menekülnöd ebből a világból, vagy szembe kell szállnod vele? Ki kell állnod az identitásod mellett? Mára ez egy picit kötelező gyakorlat lett. Már-már illendőségből, kötelességtudatból akkor is beleírnak egy LMBTQ-karaktert, ha ez a történet szempontjából nem feltétlenül életszerű vagy fontos. Ezzel a cégek a seggüket védik. Nem köthetsz beléjük, így ugyanazt teszik, mint a multik és egyéb hatalomiparosok: lerúgják magukról a felelősséget. Nem kérhetünk semmit számon rajtuk” – vallja Réz András. 

Ami tény: az amerikai televíziós sorozatokban minden tizedik karakter leszbikus, meleg, biszexuális, transzgender vagy queer, igaz, számuk öt év növekedése után ebben a televíziós szezonban egy százalékot csökkent. A 360 LMBTQ-szereplő az előző idényben számolt 488-hoz képest jóval kevesebb, ugyanakkor a pandémia miatt több széria gyártása befagyott, illetve a heteroszexuálistól eltérő karaktereket felvonultató Euphoria és Megszállottak viadala sem a tervek szerint folytatódott. De ez csak a közelmúlt, a másság reprezentálása a filmes őskorban kezdődött. 

Az első homoszexuális ábrázolás nem a modern filmgyártás szüleménye, az első ilyen típusú, mindössze 17 másodperces felvételt 1894-ben rögzítették. A The Dickson Experimental Sound Film két férfi táncát mutatja be lágy hegedűszóra, ez a megszokottól eltérő viselkedés akkoriban sokkolta a közönséget. Az első világháború után volt elég bajuk a németeknek, sem hogy szigorú cenzor alá vonják a mozgóképgyártókat, így csúszhatott át a rostán az Anders Als die Anderen, vagyis címében is sokatmondó Más, mint a többiek című film, amely az egyik legrégebbi, meleg főszereplőt felvonultató alkotásként maradt fenn. Egy hegedűművész beleszeret egyik tanítványába, de törvényileg üldözött szexualitása lelepleződik, egy zsarolást követően öngyilkosságba menekül. A melegjogi aktivista, Magnus Hirschfeld ezen kultúrmisszióját nem csak írta, hanem játszott is benne. 

A hetvenes években kultfilmmé váló Rocky Horror Picture Show a társadalmi konvenciókkal szakítani próbáló korszellem lenyomata. A normaként követelt szexualitással szembemenve egy szatirikus sci-fi és horror paródiát kapunk, amelyben a pán- és transszexualitással is megismerkedhetnek a nézők. A kilencvenes évek elején pedig egy független filmgyártó mozgalmat leíró Új queer mozi alkotói a heteronormativitással és a társadalom peremén élő, szexualitásukban elítélt és üldözött csoportok sorsával foglalkoztak. A 2017-es év hozta el a nagy áttörést, a Holdfény LMBTQ-filmként és csak afro-amerikai színészt felvonultató szereplőgárdával nyert legjobb filmes Oscart. Következő évben egy Marina nevű transzszexuális énekesről szóló chilei dráma, az Egy fantasztikus nő legjobb idegennyelvű aranyszobrot kapott.

Magyar klíma

Három héttel ezelőtt az RTL Magyarország kiadott egy közleményt, amelyben a melegeket megbélyegző pedofiltörvény ellen tiltakoznak, a tervezet értelmében számos klasszikust csak este, 18-éven felülieknek lehetne vetíteni. Többek között tiltólistára kerülhetne a Harry Potter-sorozat néhány filmje, a Bridget Jones naplója, vagy akár a Jóbarátok-széria egyes epizódjai, hiszen, mint a cég írja, „aránytalanul és az alapvető szabadságjogokat figyelmen kívül hagyva korlátozná a homoszexualitás bárminemű megjelenítését a médiában, és tiltaná, hogy a kiskorúak eltérő nemi identitású emberekkel találkozzanak a műsorokban, filmekben, vagy akár csak a reklámokban”. Az RTL tiltakozásához az HBO, az AMC és a WarnerMedia is csatlakozott, vagyis látványos, a kormány politikájával ellentétes értékválasztás történt.

A Magyar Nemzet egyik cikkében azt mutatja be, hogy a Netflix és az HBO miként ontja a homoszexuális tartalmakat, ilyen módon a másságot a normalitás köntösével takargatják be. A szerzők véleménye szerint a homoszexualitás „[…] csak néhány évtizede foglalkoztatja komolyabban a filmes szakmát” . Az állítás igazságát árnyalja, hogy míg 1980-ban alig több, mint száz játékfilmet mutattak be az amerikai mozikban, ez a szám az elmúlt években, a koronavírus előtt már ennek nyolcszorosa volt, és akkor még ehhez számolnunk kell közel 500 sorozatot is. A mennyiségi ugrás és a műfaji diverzitás kéz a kézben járnak, olyan kisebbségek jelenhettek meg a képernyőn, amelyekről azelőtt nem is hallottunk. Az LMBTQ-tematika nem az elmúlt évek ideológiai hátszelének terméke, inkább egy hosszú folyamat betetőzése, amelynek egyszerre kedvezett a kultúrharc, a politikai korrektség lazulása és azon streaming szolgáltatók előretörése, amelyeknek piaci előnyét – többek között – a saját gyártású és átvett tartalmak elképesztő sokszínűsége és mennyisége jelenti.

A törvény az törvény 

Míg Magyarországon a pedofiltörvény igyekszik eltüntetni a képernyőről az alaptörvénnyel, a kormány által meghatározott keresztényi értékekkel szembehelyezkedő szexuális orientációt, addig a tengerentúlon az inga épp az ellenkező irányba lengett ki. Az Amerikai Filmakadémia tavaly úgy döntött, hogy 2024-től azon filmek kaphatnak csak Oscart, amelyeknél az alkotók, vagyis a stáb és szereplők között reprezentatív módon szerepelnek kisebbségek. Például a színészek legalább harminc százalékának két „alulreprezentált” csoportból kell származnia (mint: nők, fogyatékkal élők, LMBTQ+), vagy a film története eleve egy ilyen kisebbség ügyével kell foglalkozzon.

Huber Zoltán szerint az Amerikai Filmakadémia szándékolt céljával csak egyetérteni lehet, a választott megoldást már rendkívül problémásnak és ellentmondásosnak gondolja. „Talán érdemes lett volna jóval alaposabban átgondolni, tényleg az egyenlőséget és sokszínűséget szolgálja-e, ha mostantól bőrszín, származás, szexuális orientáció vagy fogyatékosság alapján kezdünk embereket listázni, majd kvótákat rendelünk hozzájuk” – mondta a szakember. Ahogy a magyar törvény esetében is, az ellenőrzéssel egybefüggő betartatás visszás helyzeteket szülhet: a stábtagoknak majd nyilatkozniuk kell szexuális irányultságukról, ami már emberi jogi kérdéseket is érint.

Lesz magyar LMBTQ-film? 

Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy mi a helyzet itthon? Láthatunk-e a közeljövőben LMBTQ-filmet, sorozatot, amely nekünk, rólunk szól, és hűen reflektál a magyar társadalom ítélkezésére, tolerancia szintjére? A homoszexualitás megélésére, megítélésére tett első hazai nagyjátékfilmes kísérlet a 2013-as Coming out volt, amely a kritikusok szerint ugyan jó szándékkal készült, de a nyugati sztereotípiákban ragadva többet ártott, mint használt a melegek megítélésének. A filmben a Csányi Sándor által játszott főszereplő egy fejsérülés után hetero lesz, és beleszeret Tompos Kátyába.

Réz András szerint ma egy LMBTQ filmes projektet „igen-nagyon-borzasztóságosan-hihetetlenül-valószínűtlenül nehéz” lenne végigvinni. Az utolsó, csupán néhány napja bemutatott magyar LMBTQ-dokumentumfilm, a Tobi színei pár héttel ezelőtt – az alkotók akarata ellenére – botrányba keveredett, ugyanis kevéssel a pedofiltörvény elfogadása előtt került le a Magyar Mozgókép Fesztivál programjáról. A film egy transznemű fiatalról szól, így sokan azt gondolták, hogy az öncenzúra van a háttérben, de Osváth Gábor producer jelezte, Jankovics Marcell halála miatt régi magyar alkotásokat emeltek be a programba, így szorult ki az ő filmjük. 

A film rendezője, Bakony Alexa támogatja azokat a fiatal alkotókat, akik most vágnának bele egy LMBTQ-film kidolgozásába, mert „az a legrosszabb, ha az ember önmagát kezdi el cenzúrázni”. Nem tudni, hogy most az állami pénzcsapból nyerhető-e támogatás egy ilyen projectre, mert a Tobi színeire az elsőfilmeseket támogató Inkubátor Program keretében, még 2016-ban érkezett támogatás. Bakony Alexa a pedofiltörvénytől függetlenül, akár most is bele merne vágni egy ilyen vállalkozásba, mert

„ezerféle más forrásból is lehet dokut készíteni, van szerencsére egy élénk nemzetközi dokufilmes élet, így biztosan nem cenzúrázná magát”.

Pinczés-Pressing Ádám szerint az HBO bármikor szívesen támogatna magyar nyelvű LMBTQ-tartalmat is, de fontos tudni, hogy a cég számára nem a tematika a lényeg, amikor egy sorozat vagy film gyártása mellett döntenek, hanem mindig a történet a legfontosabb. Az tulajdonképpen mindegy, hogy ez LMBTQ, vagy sem. „Egy-egy sorozatot legalább három évig fejlesztenek, ennyi idő telik az ötlet és a gyártás között. Trendeket így nem is lehet meglovagolni. Minden a sztori minőségén múlik”.   

Ebben a mostani egyablakos filmtámogatási rendszerben a művészek azzal szembesülnek, hogy a pedofiltörvény elfogadását hiába előzte meg széleskörű felháborodás, a balliberális média hiába indított sortüzet a kormányra, az RTL Magyarország hiába adott ki közleményt, hiába a Tobi színei körüli felhajtás, hiába a tüntetések, vagy épp keresztény-konzervatívok által is megfogalmazott ellenérzések: a törvény átment, a Jobbik szavazatával a hatpárti ellenzéki összefogás gyomrost kapott, ráadásul nyugatról sem várhatók felszabadító ejtőernyősök, hiszen Vera Jourová, az Európai Bizottság alelnöke közölte, hogy a magyar „melegellenes” törvény miatt a testület nem függeszti fel a Magyarországnak járó helyreállítási pénzek folyósítását. Így azok, akik LMBTQ-tematikájú mozgóképes tartalmat gyártanának, a pályázatukkal, az itthoni gyártással, forgalmazással és esetleges bemutatással 19-re húznak lapot. Többek között ez a bizonytalanság vezet a biztos öncenzúrához.

(Ön)cenzúra?

Nehéz elképzelni, hogy olyan szórakoztatóipari mérföldkövek, mint a Harry Potter vagy a Jóbarátok valóban a magyar cenzúra áldozatául essenek, és a korlátozásmentes internet világában a fiatal generáció számára láthatatlanná váljanak. A törvény gyakorlati megvalósulása támpontot adhatna a filmes szakembereknek a tervezésre, de egyelőre mindenki csak sötétben tapogatózik. Réz András szerint „ezek a gondolatok elképesztő sebességgel beeszik magukat nem csak a filmkészítők, hanem a nézők fejébe is. Ez eddig döntően lokális probléma volt, de ha jön egy szabály, amely felülreprezentál egy problémát, akkor minden egyes vitánkkal, véleményünkkel egyre inkább erősítjük a gondolatot, hogy ez egy központi krízis és válság. Eldöntjük, hogy melyik lövészárokból adunk le szimbolikus sortüzet a velünk szemben állókra”. 

A helyzet Hollywood botrányokkal tarkított korszakát idézi fel, amely a tengerentúli filmgyártás első önkorlátozó szabálygyűjteményét is megteremtette. Az 1934 és 1968 között életben lévő Hays-kódexet egy filmipari nemi erőszak körüli botrány keltette életre, a közfelháborodást orvosolandó a stúdiók az önszabályozás eszközéhez nyúltak, hogy Hollywood becsületét helyreállítsák. Ennek nyomán a szexuális perverzióra utalás, a faji keveredés, szexuális higiénia és nemi betegségek megjelenítései is fennakadtak a rostán. (Ha most sokaknak a Magyarországon elfogadott pedofiltörvény jutott eszébe, az nem a véletlen műve.) A sokkal szigorúbb állami beavatkozás elébe menve egyfajta öncenzúrát alkalmaztak, de sosem tudták meg, hogy ez szükséges volt-e. Ki tudja? Lehet, hogy éppen ezek az évtizedek hiányoztak, hogy a hatvanas évek végére bekövetkező szexuális forradalmat a filmipar is lekövesse, és az elnyomott kisebbségek már rég a fősodorban lennének, ergo a kultúrharc ezen frontját meg sem kellett volna nyitni.

A pedofiltörvény alkalmazását övező bizonytalanság egy le nem írt, az iparági alkotókba „épített” Hays-kódexet eredményezhet. Pedig, ahogy Bakony Alexa is fogalmaz, ha nincsenek elmondva, leírva, megmutatva ezek az LMBTQ-személyek, a bélyeg örökké rajtuk marad. „Ennek a tabuja egyre inkább le van döntve. Az LMBTQ nem egy személyiségjegy, hanem csupán egy tulajdonság, ezen felül az ilyen embereknek rengeteg plusz rétegük van. Abban előreléptünk, hogy egy meleg ember nem pusztán meleg a filmvásznon, hanem lehetnek jó és rossz tulajdonságai is. Régen az kapott billogot, ha valaki fattyú, ma már ez el sem éri az ingerküszöböt. Az LMBTQ emberek szeretnék a legjobban, ha nem lennének témák, és az ingerküszöb alatt maradhatnának”. Ami már nem téma, azért kultúrharcot folytatni is felesleges, viszont félő, hogy a passzát szelet fújó cégeknek nem áll érdekében, hogy valaha is elássák a csatabárdot.

(Kiemelt kép: Al Pacino a Portyán című 1980-ban bemutatott színes, amerikai–nyugatnémet bűnügyi filmben. Fotó: AFP)