Bukfencek és pofonok

– „A teljes élet egyik nagyon fontos feltétele, hogy rizikóval élj.” Ez a mondat abból a monológodból való, amiből Simon V. László kiváló könyvet írt és amit azért idézek, mert én éppen erről szeretnélek faggatni ebben a beszélgetésben.

– Ez érdekes lesz.

– Én is úgy gondolom.

– …mert még el sem kezdtük és már nem értek egy szót sem. Miről akarsz faggatni?

– Arról, hogy milyen kockázatoknak és milyen veszélyeknek voltál kitéve az elmúlt 75 évben. Kezdjük azzal, hogy neked már a születésed is kockázatos volt.

– Ikerszülés voltam. Ikertestvérem 11 hónapos korában meghalt. Drága Kazal Laci barátom egyszer, előadás közben, nyílt színen megkérdezte tőlem: „Mondd, igaz-e, hogy te ikerszülés vagy? "Szegény súgónő elkezdte keresni a szöveget, az ügyeletes rendező meg rágta az oszlopot, mert ő tudta, hogy ez nincs a szövegkönyvben, én meg csak motyogtam, hogy igen, igaz, ikerszülés vagyok. „Nem csodálom – legyintett Kazal Laci – egyedül egy ember ilyen hülye nem lehet!” … Egyébként, hogy is jön ez most ide?

– Hát úgy, hogy már a születésed is kétséges, kockázatos volt. Az ugyanis, hogy melyiktek marad életben: az ikertestvéred vagy te?

– Igen. Habár lehet, hogy ő maradt életben. Nem is tudom…

– És most te vagy ő. Remek.

– Illetőleg én az ő testvére vagyok, aki nagyon hasonlít énrám.

– Nincs baj, tudlak követni. Melyikteket anyakönyvezték Markstein Józsefnek?

– Józsinak az öcsém bátyját anyakönyvezték.

– Ha nem tévedek, akkor…

– Nem tévedsz, fantasztikus fejed van, hogy bírtál rájönni?

– Ez a Markstein nem tipikusan ősi magyar név, ugye?

– Nem. Kérlek szépen nagyapám nápolyi volt, apám félig sváb, anyám jugoszláv zsidóasszony.

– Van egy számod, amit úgy szoktál kezdeni, hogy szegény családból származol…

– Igen, mert szegény apámnak csak három kávéháza volt. Az egyik a Dob utca – Akácfa utca sarkán, a másik az Abonyi utca és az Aréna út sarkánál… Habár az Aréna útnak talán más neve van, nem?

– Dózsa György út.

– Igen, Dózsa György út. Erről jut eszembe, hogy nemrégiben Bécsben voltam és a szállodaportástól kértem egy várostérképet, mert el akartam menni egy ismerősömhöz, de nem tudtam, hogy miként jutok el hozzá a legrövidebb úton. Nézem a térképet, látom, hogy 1897-ben adták ki. Nem akartam hinni a szememnek. Mondom a portásnak, ne haragudjon, de én nem a monarchiabeli Bécsre vagyok kíváncsi. Azt mondja: mi a gond, uram? Itt nem változott egy utcának a neve sem. De… miért is mondtam ezt el?

– Mert volt egy kávéházatok az Aréna úton, ami most Dózsa György út.

– És volt a Stefánia úton is, ami most… azt hiszem… mi is?

– Népstadion út.

– Népstadion út! Hát persze. Tudod, egy picit már romlik a memóriám, de vadul cavintonozok. Na, szóval volt három kávéházunk és közben volt libastandunk is a Klauzál téren. Kellér mondta egyszer, amikor a kis Kabos cukkolt a társalgóban, hogy hagyd békén Alfonzót, mert én szeretem őt az összes libáival együtt. Szóval én gyerekkoromban reggel 4-kor keltem, mert a faternak kellett segíteni, hordtam a libákat kosárban, a pincéből a standra. Egy liba volt 8-10 kiló, és 8-10 liba volt egy kosárban. Mire 5-10 kosárral felcigöltem én is ki voltam, mint a liba. Vézna kölyök voltam, de a hordárok között egy pofon fölért egy lórúgással, meg kellett erősödni. Na, én ezt a kondit a libáknak köszönhetem. Meg persze az apámnak, aki maga is rettenetesen erős ember volt és ragaszkodott hozzá, hogy a kamaszkölyke dolgozzon, pedig nem voltak rászorulva az én munkámra.

– Fizetést is kaptál tőlük?

– Természetesen. Ugyanannyit, mint a libás legény. Nem úgy, mint most, hogy „ha jól vizsgázol, fiam, akkor kapsz egy Mazdát”. Hajnalban dolgoztam és csak aztán indultam el az iskolába. Egyébként nagyon rossz tanuló voltam.

– Azt mondják, hogy te az élettől, illetve az iskolától elég sok pofont kaptál, ámde ezeket a pofonokat rendre mind vissza is adtad. Nemcsak képletes pofonokról van szó…

– Kérlek, volt egy Sztojanovics nevű számtantanárom, én meg döghülye voltam számtanban.

– És?

– És akkor még nem nyomkodták a számtant, tudod?

– Most nyomkodják?

– A számítógéppel, igen. Ma egy gyereket megkérdezel, mennyi 2x2, veszi elő a komputert, mindjárt, Alfonzó bácsi, aztán, ha a gép nem téved, azt mondja, hogy négy. Mi nem nyomkodtunk, mi tanultunk. Illetve én nem, csak a többiek. Én az istennek nem voltam tisztában az algebrával, gyökvonással. Telerajzolták nekem a táblát, hogy köbgyök, meg X, meg ipszilon, meg ez-az, én aztán álltam, mint egy hülyegyerek a négyzeten. S akkor a Sztojanovics mindig megcibált itt a pajesznál, és kiegészítésként lekent egy hatalmas pofont. Olyan tenyere volt, mint egy péklapát.

– És hogy tűrted?

– Hazamentem sírva és elmondtam apámnak, hogy a tanár úr pofozkodik. Apámat nem nagyon izgatta a dolog, azt mondta, hogy ha legközelebb megpróbálja, vágjam szájon.

– A tanárt?

– Naná, a fatert… Igen. Azt mondta, hogy ha Sztojanovics még egyszer bánt, és én nem vágom szájon, akkor ő vág szájon engem.

– Mármint az apád, téged, ugyebár?

– Az apám. Engem. És neki aztán valóban földrengésszerű pofonok voltak a tenyerében.

– Már sejtem, mi történt. Jött a számtanóra…

– Jött bizony. Meg a köbgyökvonás, meg hogy egy kúpnak mennyi a szöge, hogyha derékszögből nézzük és hogyha emeletes. Na, én aztán mondtam az emeletes baromságokat, Sztojanovics már nyúlt a pajeszomhoz, mondom neki; „tanár úr, ne tessék megfogni, és ne tessék megütni, mert az apámtól megbízásom van, hogy visszaüthetek.” 17 éves voltam, 80 kiló és akkor már vasat hajlítottam. És ahogy megemelte a kezit, durr! Kapott akkora pofont, hogy – nem dicsekszem vele, de – becsúszott a katedra alá. 5 perc múlva búcsúztam a Kertész utcai kereskedelmi iskolától, s mentem haza boldogan. Apám meg már másnap reggel elhelyezett autószerelőnek. A fater nem tudta szegény, hogy ott mindennap megkaptam a pofonomat.

– Gondolom, akkoriban az inasoknak könnyen lesózták a fülest…

– Egy Gyuricza nevű segéd például azzal szórakozott hogy a fiatal inasoknak gumit darált a sapkájába és ha fölvette a gyerek, akkor egy hétig vakarózott utána. Volt egy inasbarátom, Beke, aki szó nélkül tűrte az ilyesmit, pedig különben bokszolt valamilyen egyesületben. A Gyuricza meg csak kérdezősködött: „miért nem húztad meg jól a csavart?”. Puff, egy pofon. „A kalapács miért így áll, miért nem úgy?” Piff-puff. Még két pofon. Már nem mertem szólni apámnak, csak összegyűjtöttem magamnak szépen, hogy mégis tudjam; mennyivel tartozom. Na, aztán vége lett az inaskornak, fölszabadultam a Király utca 50-ben – te csak nevezd Majakovszkij utcának – és akkor beállítottam a műhelybe, mint az egér, mikor kiáll részegen, hogy „hol a francban van az a macska?!” Szóval beállítottam, és kerestem a Gyuricza urat. Mikor megtaláltam, először bemutattam neki a segédlevelem, aztán azt, hogy egyetlen mozdulattal be lehet rakni valakit az autók alatt lévő aknába. Ott pedig addig vertem, amíg úgy éreztem: kvittek vagyunk. De nem csak őt, beszállt a Beke is segíteni, és végigvertük az egész műhelyt. Akkor apám adott 200 pengőt és elmentem Párizsba a Renault-gyárba. Ott dolgoztam egy évet.

– De mitől erősödtél meg ennyire?

– A városligettől. Volt ott egy banda…

– Ma galerinek mondanák…

– Nem ugyanaz. A bandában, ha valaki földre került, abban nem rúgtak bele. Elég volt leütni és utána már mentünk is inni valamit. Nem úgy, mint a mai galerikben, hogy szétrúgják egymás fejét, meg négyen-öten támadnak egyetlen nyiszlett gyerekre… Na, mindegy. Elég az hozzá, hogy imádtam a Lizsét. A vurstlival, a fáskörrel, a cselédekkel, a bakákkal, a kikiáltókkal, a bohócokkal, a liliputiakkal. Mikor jól dolgoztam, apám azt mondta: itt van, fiam 20 pengő, menj ki a Ligetbe.

– Mire volt elég 20 pengő?

– Úristenem. Hát 1 pengőért a következőt ebédeltem, mikor inas voltam. Egy üveg sör…

– Levesnek…

– …aztán 20 deka absnicli a hentestől. Akkora kenyér, mint a tenyerem. Uborka. És kaptam még vissza 20 fillért. Császár voltam. Úgyhogy az anyám libazsírral, májjal megkent kenyerét odaadtam a haveroknak.

– Bohócoknak, liliputiaknak, artistáknak?

– Nem, a bandának. Az artistáknak forrázott csibét vittem meg libát.

– És te hogy lettél artista?

– Hát úgy, hogy én akkor már birkóztam az MTK-ban, súlyt emeltem, gyűrűztem, és jártam az Alpesi falu nevű zenés-táncos vendéglőbe, ahol gyönyörű pincérnők szolgáltak fel, tiroli ruhában, mély dekoltázzsal és olyan keblekkel, hogy madonna mia! A műsorban fellépett egy szépfiú, tánc-, erő– és életművész, aki ott próbált a színpadon s már hatodszor ejtette el a nőt. Én meg a libaszállító kosárral az ölemben, hentesruhában, -kötényben ott üldögéltem és röhögtem rajta. A nő már tiszta kék-zöld volt, az izompacsirta pedig szótlanul tűrte, hogy a főnök ordítozzon vele. Fakezűnek nevezte meg szarházinak, ha jól emlékszem és amikor meglátta, hogy én ott röhögök a nézőtéren még megtoldotta: „Látod, te seggfej, ezt a nőt még ez a tróger is elkapná!” És én meg fölszóltam: „ne trógerozz, az édesanyád!” Ment a szöveg egyszer csak azt mondja: „na gyere föl, ha olyan nagy a pofád!” Fölmentem. Elsőre elfogtam a nőt. Hát így lettem artista; fogó ember. Nemsokára már Szófiában léptem fel egy lokálban. Kérdezték: táncolni tudok-e? Hát úgy táncoltam körülbelül, mint a Jumbó elefánt. Nevettek rajtam, de igazából nem az volt a fontos. Szasa, a góré beöltöztetett egy trikóruhába, ördögnek, a mamát – Szasa nagyon fiatal feleségét – emelgettem; úgy röpködött a levegőben, mint egy angyal. De a legangyalibb nem az volt, hogy mindenáron el akarta csábítani az ördögöt, hanem, hogy 14 nap múlva jött volna a fizetés, de se Szasa, se góré, se senki. Elmentek. Megszöktek. Akkoriban kezdtem birkózni.

– Hol?

– Bulgáriában.

– Egy pillanat. Az előbb már Franciaországnál tartottunk. Te elmentél, miután „kitelt az időd” – mondjuk így – az autószerelő-műhelyben.

– Kirúgtak! Ezt mondjuk. Ne szépítsük a dolgot. Egyszerűen kirúgtak.

– Igen. Gondosan végigverted az egykori mestereidet, majd – mint aki dolgát jól végezte – kimentél Franciaországba.

– Igen. Egy régi barátomhoz. Dzsörzsölihez, akivel azelőtt együtt voltunk cserkészek Budapesten.

– Csak úgy közbevetőleg; milyen volt a cserkészélet?

– Más, mint az úttörő. Nekünk kellett mindent építeni. WC-t, konyhát, sátorárkot. Nem úgy volt, hogy „tessék, ott az emeletes ágy, másszon föl, kérem”. Mert itt az úttörő megsértődik, ha fönt alszik és kell menni két lépcsőt. Mi, valamikori cserkészek, mindent magunk csináltunk.

– Bocsánat, térjünk vissza Dzsörzsölihez.

– Kérlek, ez a Dzsörzsöli, illetőleg az apja, ékszerész lett, kint Párizsban. Hozzá igyekeztem, de előbb volt még egy küldetésem: apám küldött egy láda libamájat Strassbourgba, egy bizonyos Meinzl nevezetű embernek, meg egy levelet is hozzá, hogy aki a májat viszi, az az ő szép, erős, nagyfia, biztos tudná hasznomat venni Meinzl úr, a gyerek különben is perfekt franciában, meg a libamájban. Meinzl úr ugyanis májkereskedő volt. Minden rendben is lett volna, egy baj volt: nekem ez az egész nem tetszett. És egyszer adott egy darab libamájat ebédre, én meg mondtam neki, hogy lemegyek kenyérért. Lehet, hogy még mindig vár…

– Ez akkor volt, amikor majdnem beléptél az idegenlégióba?

– Hát az úgy volt, kérlek, hogy ültünk Dzsörzsölivel meg másokkal egy párizsi bisztróban, ittuk a bozsolét és már jó hangulatban voltunk amikor megjelent két úriember valami szerződéssel, hogy ha aláírjuk, nagy pénzt kapunk. Aláírtuk mind a nyolcan. Csak után vettem észre a légió pecsétjét. Nagyon megijedtem.

– És mit csináltál?

– Kimentem a vécére.

– Annyira megijedtél?

– Annyira észnél voltam. Ugyanis kimásztam a WC-ablakon.

– Biztos, azóta is keres a légió. Akárhogy is vesszük, megfutamodtál…

– Pedig amúgy nem vagyok nagyon ijedős természet. Párizsban egyszer megtámadtak a stricik.

– Miért?

Mert egy hölgynek nagyon rokonszenves voltam.

– Milyen hölgynek?

– Egy ilyen… tudod, aki az utcán keresi meg a mindennapi betevő falatját… hogy mondjam?

– Már értem…

– Nézd, 19-20 éves lehettem; hullámos barna haj, trikó, rengeteg izom mindenütt, jól lesülve, keskeny csípő, széles váll, nemes arcél, hadd ne részletezzem… Elég az hozzá, hogy körbefogott a két srác, hogy miért molesztálom a nőjüket. Ez fogás volt, mert ilyenkor szedték el a pénzt. Az egyiket lecsaptam, a másikkal meg nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy mit csináljak. Volt ott egy kerítés, széthúztam, betettem a fejét és aztán a drótot szépen összetoltam.

– Miért?

– Nehogy megfulladjon.

– Finom megoldás.

– Hát, nem tudta kihúzni a fejét. A rendőr egy hétig gondolkodott, hogy ment be… Persze elpucoltam. Nem akartam, hogy a nevem bekerüljön a rendőrségi nyilvántartóba.

– Akkor még Marksteinnek hívtak?

– Igen.

– Hogyan lettél Markstein Józsefből a „Puszták Bikája”?

– Már meséltem, hogy Bulgáriában be kellett lépnem birkózni, hogy megéljek. És mivel tudta az igazgató, az Iván, hogy én magyar vagyok, azt mondta, jó lenne, ha fekete harisnyát húznék a fejemre, mint egy a szemeknél kivágott csuklyát, és úgy hirdetnének a pankrátorok között, hogy én vagyok a „Magyar Pampák Bikája”. Hát ebben a minőségemben nagyon sokszor megvertek.

– Gyengébb voltál a többieknél?

– Dehogy. Így volt megbeszélve.

– Mármint, hogy a pankráció az koreográfia alapján megy?

– Hát gondolod, hogy hagyják egymásnak esni azokat, akiknek egyetlen igazi ütésével bikát lehet letaglózni? Nem. Megmondták, előre, hogy Marksteinkám, ma te fekszel, mert a közönségnek szimpatikusabb a szőke angol fiú, mint te. Délelőtt gyakoroltunk, este 30-40 percet püföltük, dobáltuk, rugdostuk egymást, a végén a rokonszenves angol leütött, mint egy lovat, rám taposott, a közönség őrjöngött, utána meg ettünk egy zónát a sörözőben.

– És véletlenül sem fordult elő, hogy valaki a másikat megsértette? Mondjuk, úgy fölrúgta, hogy ott maradt?

– Törökországban, Isztambulban. Akkor az volt a játék, hogy kiállt az igazgató: „aki le tudja győzni a Magyar Pampák Bikáját, ennyi és ennyi pénzt kap!” Jött egy pali és úgy odakent, mintha eltökélte volna, hogy szőnyegmintát csinál belőlem. Akkor fizetés nélkül eljöttem.

– Hova?

– Haza.

– Mikor volt ez?

– 33-ban.

– Itt meglehetősen kalandos életed volt. Már csak azért is, mert elég furcsa foglalkozást választottál magadnak: dzsigoló voltál, bértáncos.

– 34-35-ben. Az Arizona mulatóban, a Rozsnyaiéknál.

– Hogy lehetett megpályázni egy ilyen állást?

– Meghirdették és lehetett jelentkezni. Voltunk vagy húszan és válogattak közülünk.

– Ki válogatott?

– A Rozsnyainé. Lehetett akkoriban olyan 45 éves. Vörös hajú, belevaló, rassz nő… – rasszabb az életembe ne legyen! – és le kellett vetkőzni úszónadrágra. Végül kettőnket választottak ki, egy Jenő nevű urat, aki most a Dunacorsó kávéházban már nyugdíjas pincér, és szerény személyemet. Aztán elküldtek bennünket a Klauzál tér 14-be, Fok Mátyás úri szabóhoz.

– Minek?

– Frakkot csináltattak nekünk.

– És volt valami előképzés, tanfolyam, ilyesmi?

– Minek? Két nap múlva már bértáncos voltam.

– Nem értem, miért kell kisnadrágra vetkőzni? Azért, hogy lássák, milyen jó felépítésű fiú vagy?

– Azért. Várjál, most jön a trükk. Egy hete táncoltam az Arizonában, amikor egy este megjelentek Rozsnyaiék. Az asszony táncolni akart, a férje fáradt volt. Odaszólt az asszony a főpincérnek: azt a fiút küldje ide. Én máris ugrottam, csattogtattam a bokámat, meghajlás, kézcsók, más hasonló együgyűségek.

– Mennyit kerestél?

– Öt pengő volt egy menet.

– És – bocsánat, hogy ilyesmit kérdezek – közben a bértáncosnak „munkaköri kötelessége” volt udvarolni a hölgynek, szerelmes szavakat, vagy malacságokat susogni a fülébe, vagy…

– Nem, dehogy! Akkor kirúgtak volna. Ez nem létezett. Kérlek 12 konzumnő volt, akinek az volt a dolga, hogy a külföldi vendégeket szórakoztassa. De ha egyikük szexuális viszonyba került volna egy külföldi vendéggel, akkor egész biztos, hogy kirúgják. Szóval a konzumnő konzumált, a bértáncos pedig „bértáncolt”.

– Józsikám, az előbb mondtad, hogy nem voltál egy könnyű léptű balett-táncos. Igaz?

– Igaz, de táncolni azért tudtam.

– Azt mondtad, úgy, mint a Jumbó elefánt.

– Balett-táncosnak nem voltam első osztályú, ez kétségtelen. De parkett-táncosként elég jól mozogtam.

– Jártál talán tánciskolába?

– Persze. A volt Vilma királyné úton…

– A mai Gorkij fasorban…

– …volt a tánciskolája Dorjánné Mérő Fridának. Az volt kiírva: „Adorjánné Mérő Frida, Tánc– és illemhely.” Ez nem vicc… Én ott gyakoroltam kérlek a gavallériát. Oda kellett menni a kislányhoz, hogy bocsánat, ez a nevem, fölkérni, egy kört megcsinálni, utána valcert játszott a zenekar, visszavinni, köszönöm, és közben tanultuk, hogyan kell sasszézni, maghajolni, hogy kell beszélgetni, társalogni…

– Hogy kell beszélgetni? Erre kíváncsi vagyok, végtére is ez a mesterségem.

– Nem úgy, mint ma.

– Mi a különbség?

– Ma odaszólsz egy nőnek, hogy vagy nálam, fekszünk, és el van intézve. Akkor egy hétig kellett csónakázni a Városligetben, egy hétig fel kellett menni a Gellérthegyre, egy hétig vattacukor, térzene, matinémozi vasárnap.

– Fehér porcelánnadrág, nem?

– De. És szalmakalap.

– Csokornyakkendő?

– Pöttyös. És szegfű a gomblyukban.

– A zsebben díszzsebkendő?

– Inkább készpénz…

– Hogy keresett akkoriban egy dzsigoló?

– Volt olyan nap, hogy 50 pengőt megkerestem.

– Merthogy annyira kapós voltál? Tetszettél a hölgyeknek?

– Kapós voltam, és tetszettem. Ilyen jó ízlésű hölgyek voltak.

– Egyszóval sikered volt. Sőt! Hamarosan bértáncosból tölgyfává avanzsáltál…

– Az Miss Arizona, vagyis a Rozsnyainé bűne volt. Egyszer azt kérdezte tőlem: „hogy lehet ilyen izomzattal valaki parkett-táncos?” És határozottan hozzátette: „Maga nekem kell a revümbe!” Másnap bekentek bronzzal…

– Mit csináltak?

– Bekentek valami bronz színű festékkel, amit előzőleg összekevertek vazelinnel.

– Minek?

– Hogy olyan olajos hatású legyen, nem érted?

– Nem. Olajos szardíniát alakítottál a revüben, vagy…

– Nem, kérlek, szobroztam.

– Szobroztál?

– Szoborpózokat csináltam egy forgó piedesztálon egy meztelen nővel, akinek csak falvelek takarták a melleit. Akkor ez nagy szám volt, ma már röhögnének rajta. A szobromat minden éjjel megcsodálták, megtapsolták, de én mégis leléptem a „világot jelentő” talapzatról, mert kiderült, hogy a bronzfesték eltömi a pórusokat, asztmatikus zavarokat okoz, még az is lehet, hogy életveszélyes. Arról nem beszélve, hogy hajnalonként két órát melóztam, amíg sikerült lesúrolni magam. Szóltam a Rozsnyainénak – aki különben végtelenül rendes asszony volt –, hogy inkább vegyen be az új revübe, aminek a fő slágere a Jön a vihar című dal volt.

– Mit kellett csinálnod? Mennydörögtél?

– Hajladoztam. Ugyanis a revüben én egy fa voltam.

– Fa? Milyen fa?

– Kőris-, vagy juharfa, nem mindegy? A karom volt a két faág, ráapplikálta hatalmas leveleket viaszból és a szememnél volt egy kis szita, amit a közönség nem látott, de én elég jól kiláttam rajta. A nagy jelenetnél, mikor jött a vihar, erősödött a zene, hirtelen föl kellett kapnom a Rozsnyainét és úgy hajladoztam vele, mint a fa a szélviharban. Egyik este javában hajladozom, mikor a színpad melletti páholyból egy kedves vendég, ahelyett, hogy a cigarettáját gyújtaná meg, zavartalanul rágyújt az egyik falevelemre. Én először büdöset éreztem, azt hittem – már bocsánat –, hogy nagyon nehéz a Rozsnyainé, de kiderült, hogy egész egyszerűen égek. A jelmezen nem volt cipzár, hátulkötős kőris– vagy juharfa voltam, és ahogy nagy nehezen sikerült megszabadulni az égő lombjaimtól, mindjárt odamentem a páholyhoz és az elöl ülő úrnak bevágtam egy akkorát, hogy a másik négy úr is ledőlt. Másnap jött a Rozsnyainé, hogy aranyoskám, drágám, ilyet nem lehet mégse csinálni, maga, gyönyörűm, biztos nem tudja, hogy kit vágott szájba tegnap este. Hát az bizoony nem más volt, mint gróf Festetich. Igen, édesem, a gróf urat vágta szájba. Mondom, de hát ő gyújtott meg engem, nem érdekel, ha maga vitéz Horthy Miklós, akkor se! Kirúgtak. De a Rozsnyainé visszavett, mint parkett-táncost.

– És hogy lettél a windsori herceg barátnőjének „magántáncosa”?

– 1935-ben megérkezett a windsori herceg és a Mrs. Simson. Eljöttek az Arizónába és én természetesen „hivatalból” fölkértem táncolni a ladyt. Bemutatkoztam a hercegnek is, aki örült, hogy angolul beszélhet velem, nem volt szükség tolmácsra. Sőt! Egy hónapig aztán én voltam a tolmácsuk, idegenvezetőjük, kalauzoltam őket nap közben, este pedig táncoltam a Mrs. Simsonnal, főleg angol-keringőt. Persze a távolság betartva, akkor még nem tudtam, hogy néhány évvel később még messzebb megyünk az angoloktól… Amikor elutaztak, 1000 angol fontot kaptam.

– Mennyi pengőt adtak akkor egy fontért?

– Huszonötöt. Egy angol font huszonöt pengő volt. 1000 font már kisebbfajta vagyonnak számított.

– És mire költötted?

– Elutaztam Egyiptomba egy balett-társulattal. Először Alexandriában léptünk fel, aztán Kairóban, aztán megint kirúgtak.

– Ez nem az az ügy, amikor nagyon megtetszettél a turnéfőnök feleségének?

– Ez az. De nem a főnök rúgott ki, hanem a neje.

– Mi történt?

– Nekem is tetszett az asszony, de volt egy papagájuk, a Silly, aki sajnos, szintén belém szeretett.

– A papagáj?

– A papagáj.

– Ha most az akarod velem elhitetni, hogy az asszony féltékeny volt a papagájára…

– Nem, nem. Beszélni tanítottam a papagájt. Illetve Silly már előbb is tudott beszélni. Ettem a leveset, fenn ült a függönykarnison és elkezdte, hogy: „jaj, de finom, jaj, de jó”! Ez egy ideig jópofa
volt, de aztán meguntam és megtanítottam másra is.

– Mire?

– Például arra, hogy a „a franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni?”. És akkor a papagáj másnap elkezdte: „a franc egye meg, hogy lehet ilyen szart főzni”. De tudott ennél különbeket is, nem akarom részletezni, elég malac papagáj lett belőle.

– Egyszóval elköszöntél a társulattól, a főnöktől, és a feleségtől és a papagájtól. Mihez kezdtél?

– Egy szamárért és 50 kiló sóért vettem magamnak egy gyönyörű táncosnőt.

– Ezt a történetet ismerem a rólad szóló könyvből. Kairókának hívták a lány…

– Tizennégy éves volt. Hastáncosnő. Mostanában hallottam az arab barátaimtól, hogy még él és dolgozik. Ha ez igaz, akkor Kairóka most 65 éves. Mit gondolsz, hány drachmát kaphat egy nyugdíjas hastáncosnő?... Küldhetnék szegénynek még egy szamarat, vagy egy kis sót…

– Térjünk vissza az egyiptomi show-hoz!

– Nem maradtam Egyiptomban. Izrael következett: Haifa, Jaffa, Tel-Aviv. Akkor még – úgy emlékszem – a palesztinok és a zsidók valahogy szerették egymást, az angolokat meg nem szerették; elég rendes kis öldöklés volt, mondhatom. Én nem vettem részt semmiben, csak egyszer fölrobbant alattam a bécsi szelet, és akkor elmenekültem.

– Hova?

– Szudánba.

– Kivel? Egyedül?

– Nem. Egy Hédi nevű osztrák nővel, akit még egyiptomi balett-táncos koromban ismertem meg. Táncosnő volt a drága… És keresztény. Így lettem én „árja párja”.

– Mivel te…

– Mivel nekem benne volt az útlevelemben, hogy Markstein József.

– Ami ugyebár nem egy ősmagyar név…

– És beírták az útlevélbe azt is, hogy: izr.

– Gyengébbek kedvéért: izraelita.

– Igen, izraelita. Ezt is beírták. Bizonyára azért, hogy el ne felejtsem.

– Na, de Szudánban én nem hiszem, hogy…

– Amikor ebből gond lett, akkor mi már Bejrútban voltunk, a keleti világ legszebb városában. Fölöttünk egy 3200 méter magas hegy emelkedett, hóval, sípályákkal. Lent strand és 34 fok árnyékban. A Lidóban dolgoztunk, amikor villámcsapásszerűen jött a rádióhír, hogy Adolf Hitler – csupa szeretetből – bekebelezte Ausztriát. A Hédinek meg osztrák útlevele volt, az alexandriai német követségről kaptunk egy nagyon udvarias felszólítást, hogy jelenjünk meg ekkor meg akkor a bejrúti kikötőben, mert hamarosan befut a 25 000 tonnás Bismarck nevezetű német hajó, ahol német pecsétet nyomnak majd az útlevelünkbe. Igen ám, de ezek nem tudták, hogy én magyar vagyok és nem osztrák, azt meg pláne nem tudták, hogy más sportklubba járok.

– Más sportklubba?... Ja, igen. Már értem…

– Akkor ott volt Germanus professzor – az isten megáldja őt – és 24 óra alatt segített rajtam. Elvitt kérlek Balbekbe, ahol volt egy kolostor.

– Ott ismerkedtél meg a buddhista vallással?

– Nem csak én. Összejött elég sok „nem arab vallású” ember, aki szeretett volna valami használható pecsétet az útlevelébe. Én ott 3 hét alatt buddhista lettem.

– Látszólag vagy valóságosan? Úgy értem: elfogadtad a buddhizmus tanítását és érzelmileg, lelkileg, vagy csak úgy csináltál, mintha…

– Amíg az úgynevezett jógagyakorlatokat kellett csinálnom, azt mondtam, bumm, kézen állok, olyan mindegy. Nyakamat a lábamba veszem, mindegy. Megtanulom magam összecsavarni, jó, bánom is én. De mikor jött a meditáció, és megtanultam azt, hogy 140-es vérnyomásból tudok 80-as vérnyomást csinálni akarattal, mikor megtanultam fél órát ülni egy Buddha-szobor előtt, és közben teljesen kikapcsolni magam mindenből, egyszer csak kezdtem csodálkozni, hogy hiszen én ura vagyok a testemnek. Aztán amikor megtanultam, hogy az ember sem a születéséről, sem a haláláról nem tehet, és hogy a közbeeső részt emberként kell leélni, mert mielőtt nem voltál vagy miután nem leszel, minden megy a maga útján, hiszen ez csak egy porszemnyi létezés, akkor azt mondtam: buddhista maradok.

– Átsegített ez téged olyan időszakon, amikor már utolért a háború?

– Munkaszolgálat alatt nagyon sokat segített. Mikor péhás lettem a vagonban és kirakattam…

– Mi az a péhás?

– Parancsnokhelyettes. A vagonnak – ami egyébként 5 nap, 5 éjszaka zötykölődött – én lettem a góréja. 70-en zsúfolódtunk benn, kicsit szoros volt. És épp a buddhizmus az, ami segített. Úgy fogadtam ezt az egészet, mint egy kikerülhetetlen megpróbáltatást, amin át kell menni. Félméteres lyukat vágattam a vagon alsó deszkáin, az volt a WC. Pokrócot tettem le és megmondtam, hogy most minden kaját ami van, tessék ide kitenni. Aki nem tette ki, azt megvertem. Viszont 5 nap után úgy érkeztünk Belatyinba, hogy egy halottunk se volt.

– Ha már itt tartunk… Azt mondtad, hogy nyugodtan kérdezzek olyasmiket is, amiről úgy gondolom, hogy neked kellemetlen.

– Nincs kellemetlen kérdés.

– De én tudom, hogy amit most fogok szóba hozni, az nem lesz kellemes.

– Nyugodtan hozd szóba, Ákos.

– Jó. Már csak a dolgok jobb tisztázása végett sem érdektelen, hogy én azt hallottam rólad; annak idején – valamikor 1940 és 44 között – láttak téged német katonákkal együtt mulatni.

– Igaz.

– Aztán azt hallottam, hogy úgy dolgoztattál munkaszolgálatosokat, mint egy keretlegény, holott magad is munkaszolgálatos voltál.

– Csakhogy…

– Várj! De azt is hallottam, hogy nyilasházból mentettél ki embereket, és ismerek egy eléggé érdekes történetet arról, hogy egy főnyilast ledobtál a harmadik emeletről.

– A negyedikről. Legyünk precízek az ilyesmiben.

– Rendben van a negyedikről. Most jöhet a „csakhogy”…

– Nagyon egyszerű a dolog. 1944. március 20-án sopánkodott nekem az Országház kávéház főnöke, hogy „baj van gyerekek, bejöttek a németek, és estére le van foglalva az egész lokál, valami SS katonatisztekből álló bandának”. „Na és? – kérdeztem –, mi a baj ebben?” „Hát Józsikám, a Lugossy Gyuri zsidó, te zsidó vagy, a dobosunk zsidó.” „De hát nem hittanórára jönnek ezek, öregem, hanem a lokálba! – mondom neki – majd segítünk rajta!” Drága Beamter Bubi vibrafonozott, Rátkai Marci lánya énekelt, egy óra alatt összecsaptunk egy műsort, ami úgy kezdődött, hogy én elénekeltem – németül természetesen – egy első világháborús német nótát. A németek fölálltak, aztán leültek és ment a „csaklizás”, csináltunk, amit akartunk. Drága feleségem csak ült mellettem riadtan. Aztán meghívtak az SS-tisztek, leültem közéjük és ittunk rendesen. Én minden ötödik sörnél – azt mesélte később a feleségem – fölálltam és azt mondtam: „Kammeraden, ich bin ein jud!” Előtte láttak bohóckodni, hülyéskedni, úgy röhögtek, hogy azt el se tudod hinni.

– Eszükbe se jutott, hogy ez igaz.

– Nem, nem. A feleségem nem röhögött, de ők nagyon. Utána még elmentünk a Puskin utcai Sörkertbe… – ott van most a Pannónia Vendéglátó központja – és ott folytattuk, amíg hajnalban villámcsapásszerűen eszembe villant, hogy „úristen, itt olajra kell lépni!” Megszöktem. Bujkáltam. Vendéglősök, kávéház-tulajdonosok rejtegettek. Dolgoztam a Rókus-kórház hullaházában, műtős voltam Pommersheim professzornál, voltam légós, szereztem overallt, rohamsisakot, antantszíjat, 765-ös katonai pisztolyt. Sőt! „Szereztem” tízezer pengőt.

– Tízezer pengőt? Hogy „szerezted”?

– Nem szégyellem bevallani. Amikor a Sütő utca 2-ben kirámoltak a nyilasok, elvittek mindenkit – köztük szegény feleségemet – és mindent, akkor én a mindenből – mielőtt megtalálták volna – magamhoz vettem 10 0000 pengőt.

– Mit csináltál ennyi pénzzel?

– Kétezret odaadtam belőle egy osztrák tisztnek, hogy segítsen nekem.

– Miben?

– Abban, hogy kihozzuk a Kertész utcai nyilasházból a sánta Hottkleint, aki korábban az egyik zenekar dobosa volt, de nem azért „gyűjtötték be” a nyilasok. Aztán kiderült, hogy van ott még más barátom is. A havernak odaadtam 2000 pengőt, megmondtam neki, hogy zsidó vagyok, ő nem bánta és ráállt, hogy kétezerért kihozunk a nyilasoktól húsz embert; artistákat, zenészeket, pincéreket. Összeállítottunk egy listát, bementünk és kihoztuk őket. Egy hamisított parancs, egy kis határozottság, meg a nyelvtudás csodákra volt képes azokban az időkben. Kihoztuk a húsz embert és az Erzsébet körúton mindenkit szanaszét zavartunk.

– Mondd, és az az úr, aki… – hogy is mondjam? – „kiesett” a negyedik emeletről?

– Az, kérlek, egy kegyetlenségéről hírhedt disznó volt, akit a sebesülése miatt én cipeltem le a negyedikről, egy légiriadónál. Nem vagyok hős. Egy óvatlan pillanatban hirtelen megfogtam a nadrágját, a kabátját és kiejtettem. Abszolút banális történet.

– Ez hol volt?

– A Sütő utca 2-ben. Ott volt a műhely, ahol gatyákat varrtak a magyar honvédoknak, meg zoknikat, nehogy lefagyjon a lábuk a Don-kanyarnál. Apropó… Igen, igaz, hogy én a fronton a saját munkaszolgálatos társaimtól megköveteltem egypár dolgot. Például azt, hogy mind a nyolcvan ember anyaszült meztelenül mosakodjon meg a hóban minden hajnalban, 5 órakor. De egyetlenegy fagyott emberem nem volt, pedig arrafelé nem volt éppen ismeretlen a fagyhalál. És kaját szereztem a németektől és igen sok zsidó sorstársam – aki nem szeretett, aki opportunistának nevezett – nekem köszönheti, hogy életben maradt.

– Szó esett már arról, hogy sok nyelven beszélsz…

– Jól csak angolul, franciául, olaszul és németül. Az arab már gyengén megy, a törököt szinte elfelejtettem, oroszul se tudok már igazán…

– Igazán? Azt mondják, hogy a háború után nem voltak kommunikációs zavaraid a felszabadító csapatokkal sem…

– Másféle zavarok voltak. Egy szükségkórházban dolgoztam, a Zichy Jenő út sarkán egy pincében. Az ajtónyílást befalazták, az ajtóból pedig műtőasztalt csináltunk; egy ideggyógyász meg egy hírneves nőgyógyász professzor látta el a sebesülteket. Éppen egy műtét kellős közepén egyszer csak bimm-bumm, áttörik a falat és ott áll két orosz katona: egy tatár meg egy ukrán. Nyemecki? – kérdik. Nyet! – válaszoltuk. Fasiszti? Nyet. Ultraszeptil? – Da. Hordágyon behoztak egy nacsalnyikot, akit a Zichy utcában tarkón lőttek és – mint később kiderült –, az ólom a nyúltagytól egy centire állt meg. Bejött a Mása…

– Mása? Milyen Mása?

– Az ikertestvére. Úgy értem; a hasonmása, és azt mondta, hogy amennyiben a műtőasztalon meghal a bátyja, akkor itt mindenkit –, orvost, műtőst, ápolót – szóval mindenkit agyonlő. Üvegszalmára fektettük a nacsalnyikot – volt bőven, hiszen egy porcelánkereskedés pincéjében rendeztük be a „műtőt” és mivel ott nem lehetett megoperálni – átvittük a Rókusba. Ott aztán Pommersheim professzor kibűvölte belőle a golyót, a „mása” örülhetett a bátyjának, mi meg az életünknek. Igen ám, de akkor meg nem engedett el a góré, le kellett vele mennem Szegedre, aztán vissza Pestre, én lettem a tolmácsa.

– Szóval a háború után tolmácsként dolgoztál. De – már bocsánat a kérdésért – nem voltál véletlenül egy kicsit rendőr is?

– Vagyok. A feleségem halála óta.

– Viccelsz?

– Komolyan beszélek. De erről majd később. A háború után én az R csoportnál voltam, Fóti Bandi bácsival, meg Ádám Zsigával. Kaptam egy davajgitárt és hajkurásztuk a vetkőztetőket. Akkoriban az volt a legdivatosabb bűncselekmény. „Kezeket fel, ruhát le!” Mire észbe kapott a pali, már nudistát csináltak belőle a sötét utcán, aztán mehetett panaszkodni a rendőrségre lengő herékkel. Erről jut eszembe, hogy együtt voltam munkaszolgálatos Rodolfóval, aki a finom bűvészujjait féltette a megerőltető fizikai munkától; nem lapátolt, inkább támaszkodott a lapátnyélre. Odament hozzá egy német tiszt, elkezdett a Rudival üvöltözni, fenyegette, odakapott a fegyveréhez…

– És?

– Már nem volt nála. A Rudinál volt. Erre a német dühödten előrelépett. Puff. Leesett a nadrágja. Mert a nadrágtartó se volt már rajta. Aztán elröhögte magát és megengedte Rudinak a lazsálást, azzal a feltétellel, hogy bemutat még néhány bűvésztrükköt. Volt ott egéyként még egy munkaszolgálatos, aki nem lapátolt és – emlékszem – mindig kesztyűt viselt. Básti Lajos. Csákányoztunk, ő nézte. Vágtuk a fát, ő csak állt szomorúan a dombon. Mondtam neki: akkor legalább szavaljon valamit, művész úr. Szavalt. Kiss Józseftől A tüzek-et mondta. Szépen. Mi meg szépen vágtuk a fát – helyette is. A háború után nem is köszönt vissza nekem, isten bocsássa meg neki. Meg azt is, hogy amikor hamarosan egy irodalmi kabaré igazgatója lett és jelentkeztem nála, úgy kirúgott, mint egy idegent. Azt mondta, hogy a „bohócok ide nem kellenek, ez kérem, művészet!” Lényegtelen.

– De hogy lettél artistából parodista?

– Kérlek szépen, úgy lettem parodista, hogy elkezdtem például utánozni Mussolinit, meg Hitlert, fésűvel… Nincs nálad egy fekete fésű?

– Tudod, hogy nekem nincs már olyan nagy szükségem fésűre…

– Sajnos már nekem se… Szóval odaszorítottam a fekete fésűt az orrom alá Hitler-bajusznak és így kezdtem marháskodni. Aztán bemutattam egy homoszexuális német tisztet, hogyan öltözködik…

– Borzasztó, hogy a rádióhallgató ezt nem fogja látni, de hát…

– Nincs olyan rádió, amit látni lehet?

– De, csak azt televíziónak hívják.

– Na mindegy. Elég az hozzá, hogy végül is – mondjuk az 50-es évek elejére – bohóc lettem.

– Az 50-es évek elején ez másokkal is előfordult, habár egészen más porondon léptek fel. Egyébként hogy tolerálta az akkori kultúrpolitika a te bohóckodásaidat?

– Először minden rendben volt. Aztán egyszer csak jött egy magas beosztású ember – ha jól emlékszem, Elvtárs volt a keresztneve –, azt mondta nekem, hogy a szocializmusban a bohóc nem teheti magát nevetségessé.

– Józsikám, ugye most tréfálsz?

– Gondolod? Ide figyelj! Megkérdezték, miért hordok nadrágtartót? Mondtam, azért, hogy le ne essen a nadrágom. Igen – válaszolták – de ez amerikai divat és szocialista művész ne kövesse az amcsi divatot. Rendben van – bólogattam – de mit szól majd a szocialista közönség, ha egyszer csak ott állok csupasz seggel?

– Fogadjunk, hogy a kompromisszum egy nadrágszíj lett!

– Ne fogadjunk. Azt a menetet én nyertem. Maradt a hosentrager. De persze jöttek az újabb menetek. Hogy szocialista művész nem jöhet ki piros orral, csak piros orcával, fenékbe nem lehet rúgni egy szocialista embert és nem lehet vízzel leönteni, meg ehhez hasonló eget rengető baromságokkal akarták szalonképessé tenni a humort. Akkoriban még úgy léptem fel, mint Joe Stein. Azt mondták, változtassak nevet, mert ilyen amerikai névvel nem lehet föllépni. Erre Halmai Imrével összeesküdtünk és csináltattunk az éppen futó esztrádműsorhoz egy új plakátot, amin az állt, hogy „Markstein József, libás bohóc”. Halmai Imre volt a „Hirsch Imre cipészmester fia”, parodista. Tündéri komikánk, Ács Marietta úgy szerepelt, mint „Ádler Margit szocialista humorista”. Nagy balhé volt a plakát miatt.

– És az éjszakai rádiószereplések miatt? Amikor válogatott malacságokra tanítottad a rosszul alvó magyarokat?

– Tudod kitől tudtam meg, hogy baj van? Gyula bácsitól. Gózon Gyulától. Ült a Pagodában és akkoriban az volt a játékunk, hogy bejöttem, azt mondtam: „Gyula bácsi, baj van”: „Mi baj van?” – kérdezett vissza. „Nem voltál Leventén” – mondtam. Erre ő: „Menj a bohóc anyádba!” Ez volt mindig. És egyszer megyek be, elmondom a mondókámat, erre csak rázza a fejét: „veled van baj, fiam!” Mondom, „mi van, Gyula bá?! „Hallottalak a vezetékes rádión!” „És? Mit adtam elő?” Azt mondja az öreg: „hát, hogy miként szellentenek az emberek, hogyan visítoznak a nők párosodás közben, finom, úriasszonyoknak való műsor volt.” Elképedtem. Ezt én 1946-ban Szegeden csináltam egy házimulatságon, de fogalmam sem volt arról, hogy fölvették! Azt se tudtam még akkor, hogy létezik magnetofon. Kiderült, hogy létezett. Egy amerikai magnó, elrejtve a sezlon alá. Szóval valaki fölvette és valaki – nagy marha lehetett az illető – lejátszotta. Jött aztán az Elnök elvtárs meg két bőrkabátos úr, hogy szeretnének velem beszélni. Megnézték a lakásomat, nem találtak se magnót, se hangszalagot, semmit. Egy évre letiltottak ezért a kis viccért.

– Ez mikor volt?

– 1954-ben.

– De azért mindez nincs egyenes összefüggésben azzal, hogy két évvel később, 56-ban egyszer csak nagy hirtelen kimentél?

– Nem úgy mentem ki, mint akinek rossz a veséje.

– Hanem?

– Mint akinek teli van a kalucsnija. Zsuzsa lányom akkor volt kétéves, István 4, a Gyurim pedig 10, amikor egy nap jön a házmester, hogy itt van néhány rokonszenves úr, akik keresik a zsidó bohócot. No, de ott laktam a szovjet parancsnokság mellett, a Gorkij fasor 8/b-ben, igazából nem velem akartak foglalkozni a fiúk, meg különben is gyorsan elhúzták a csíkot, amikor lekiabáltam a balkonról Szasának, aki őrmester volt és jó barát és a Felsőerdősor 5. előtt állt őrségben. Ezek az urak hirtelen eltűntek, de egyszer csak azt láttam, hogy a Szasa rám néz furcsán, és elvágódik. S akkor beálltak egy T 34-essel a mi udvarunkra, és kezdtek lőni, valahonnan meg lőttek vissza géppuskával. Két rövid sorozat, egy hosszú, aztán szépen váltogatva. Na, mondtam, nekem ebből elég! Odamentem a szovjet parancsnokságra, volt egy érvényes szerződésem Brüsszelbe, kaptam engedélyt, hogy kimehetek egy évre. Kihúztam a stráfkocsit a Keletibe – mert nem kaptam taxit –, fölültem a vonatra. Piros útlevéllel! Komáromnál leállították a szerelvényt és gyalog kellett átmenni Komárnóba a hídon. Hát ott áll egy magyar tank. Kinyílik a teteje, ott áll derékig tankban Brachfeld Siegfried. „Mi van, Alfonzó, hova mész?” Mondom: „a gyerekeknek levegőváltozásra van szükségük.”. „És mit húzol magad után?” Mondom: „ez a zugehör, a belgák éheznek, viszek nekik kaját.” „Én megyek haza – mondta Siegfried –, nem jössz? „Most nem, majd később.” Prágában elfogtak, három napig ott tartottak, hogy valljam be, hogy miért megyek, hogyhogy én franciául beszélek, hogyhogy angolul, meg kérdeztek még néhány ilyen fontos dolgot, aztán felültettek bennünket egy vonatra, irány Brüsszel. Megérkeztünk. A pályaudvaron már ott lengették a zászlót „idegenbe szakadt honfitársaink”, jött az üdvhadsereg zenekar, nők ezzel az izével, glori glori hallelúja, és énekeltek és osztogattak a gyerekeknek csokoládét, kis lovat, babát, mindent. És megáll mellttem egy francia tiszt, snájdig, bajuszos, mosolygós, barátságos. Megszólítom franciául. Még barátságosabb. Azt kérdi: Szabad tudnom, monsieur, hogy jött idáig? Mondom: útlevéllel. Megnézte a vörös útlevelet, és úgy ment el, mintha tüzet kapott volna. A Zsuzsikám épp harapni akarta a csokoládét, de kivették a szájából. A Gyuritól elvették a kardot. A Pistától a falovat. Így érkeztünk meg Brüsszelbe.

– Beszélgettem színészkollégáiddal, meg olyan emberekkel, akik találkoztak veled abban az időben, és úgy mondják, hogy igazából elég méltatlan körülmények között dolgoztál te ott. Statisztaszerepekre kényszerültél…

– Három gyerekem volt, hát koldulni menjek?

– Igaz, hogy kocsimosó voltál, meg…

– Voltam kocsimosó is. Este dolgoztam a lokálban, hajnalban pedig egy hónaljban viselt strukkerrel vittem a górét a bankba, befizetni a bevételt. Voltam gorilla, pucoltam parkettot, cipeltem díszletet, és fölléptem.

– Sikered volt?

– Nem volt sikerem.

– Miért nem?

– Mert a belgák, a flamandok halevők, még a csirkéjüknek is halíze van.

– Na és?

– Nem szeretik az új ízeket. Én meg – tudod „libás” vagyok, nem halas. Később lett sikerem, mikor az lett a számom, hogy akartam énekelni, és mindig seggbe rúgott valaki. Egy másik artista. És addig rúgott, míg ő elfáradt, és nekem kellett az ő lábát megemelni, hogy belém rúgjon. Ez volt a vicc. Látom, te is halálra kacagod magad…

– Amikor aztán hazajöttél…

– Másnap már dolgoztam. Ezt Fejér Pistának köszönhetem. Vasárnap jöttünk egy Citroen kocsival. Ahogy beálltunk a Gorkij fasor 8/b elé, szétment a négy kerék. Kinyíltak, egyszerűen négyfelé. Mintha a kis Citroen tudta volna, hogy megérkeztünk. Másnap bementem a Vidám Színpadra. Gondoltam, beszélek az igazgatóval, majd csak lesz valahogy… A Fejér Pista nem is engedett szóhoz jutni, türelmetlenül legyintgetett és az kérdezte; ráérsz holnap? Kellér Dezső rögtön mellém állt. Komlós Vili éppen zsugázott, egy pillanatra nézett csak föl a lapból és blazírtan odaszólt; meddig maradsz? És kész. Ennyi volt. Hamarosan már fölléptem. Kellér kabaréjában. Az volt a címe: „Pest az Pest”.

– Én úgy hallottam, hogy először Mikulásként léptél színpadra…

– Igen. Drága Viola Mihály barátom – a kezemben halt meg, a színház udvarán, 5 éve – azt mondta; nézd, Józsikám, jó lenne, ha te lennél a Télapó. Mondom, hogyhogy én? Azt mondja, el kell magad fogadtatni újra a közönséggel, lassan, fokozatosan, legyél te a Télapó, kezdetnek ez éppen megfelel. Gyerekek lesznek, ajándékot fogsz osztani, röhögni fognak, biztos lehetsz, hogy újból beléd szeretnek. Itt vert a szívem, hát gondold el, nem akármi forgott kockán, életbevágóan fontos volt, hogy milyen az antrém a hazai publikum előtt. És kijövök, és meg akarok szólalni, hogy „eljött a nagy ünnep gyerekek…”, amikor megszólal a nézőtérről Komlós Vili. Azt kiabálja: itt van a Télahpó! Szervusz, Télahpó! Ezzel megmentett mindent, mert utána dühömben elkezdtem a zsidó imát énekelni és röhögésbe fulladt ez a szent ünnep. Ennyi.

– Ezt követően óriási sikereid voltak, de volt sikertelen periódusod is…

– Buktam! Hát hogyne buktam volna.

– Lehet, hogy amikor nyugdíjba mentél vagy nyugdíjaztak – nem tudom pontosan, hogy történt – éppen egy ilyen sikertelenebb periódus volt.

– Nem, fölkészültem. Három évig készültem a nyugdíjra.

– Te akartál elmenni?

– Hagyjuk ezt… Abody nincs elég jó állapotban ahhoz, hogy lelkifurdalás nélkül kibeszélhessem.

– Nézd, ha annyira kínos, hogy…

– Most mit mondjak? Kaptam egy kétmondatos szerepet, amivel minden este óriási sikerem volt, nyílt színi tapssal. Egyszer bejött hozzám Zsudi József rendező elvtárs, hogy szeretne velem beszélni. Parancsolj! Kérlek – mondta nagy komolyan –, fel kellett vennünk két takarítónőt és át kellett téged tennünk a 02-re. Mondom, ez mit jelent? Azt, hogy hétfőtől a Csonka játssza ezt a kis marhaságot. Ez volt szombaton. Hétfőn a Csonka játszotta. Kedden nyugdíjas lettem. Unatkoztam. Mindennap elindultam, úgy, mint akinek dolga van valahol, valami sürgős, halaszthatatlan tennivaló. De nem kellett intéznem semmit, nem várt időre senki, idegesítő, ha az ember nem tud elkésni sehonnan. Erre drága, boldogult feleségem azt mondta, hogy ezt úgyse lehet tovább csinálni, menjek dolgozni. Mentem. Mentem a cirkuszba és megcsináltam az „Idefigyeljenek, nyaralók!” című műsort. Ott kapcsolódott be először a Gyuri, akinek már akkor megmondtam: „Fiam – akkor még gitározott a gyere –, énrám ne számíts! Én se Latabár-gyereket, se Rátonyi-gyereket, se Bilicsi-gyereket nem csinálok belőled! Az én púpomra ne támaszkodj! Kínlódd végig ezt a pár évet, aztán csinálj, amit akarsz!” Sikerült.

– Mondd, a Markos Gyuri, aki az Alfonzó fia – azt hiszem, ez eléggé köztudomású – művészileg az egyenes folytatása Alfonzónak vagy nem?

– Nem. Gyuri nagyon jól indult, csak legyen ereje arra, hogy elviselje a sikert. Te, egy púp a siker! Azt úgy kell hordani, mintha nem is lenne. Mi a siker tulajdonképpen? A Komlós mondta egyszer nekem, mikor nagy pofával jöttem le a színpadról, hogy Józsikám a hétfői sikerekre nem szabad kedden ráülni. A Salamon azt mondta, hogy a kuncsaftot ki kell szolgálni. Hát, nem tudom… Gyurit nem féltem, mert kemény gyerek, meg fogja találni a posztját. Most lehet, hogy a Markos-Nádas kicsit szétmegy, ami nem baj. Majd megtalálják a módját, hogy ki merre, együtt, vagy egyedül. Tehetséges mind a kettő, csak legyen erejük elviselni a bukást.

– Jobb szeretted volna, hogyha a Gyuri egy kicsit olyan, mint te?

– Nem. Nem szerettem volna, mert én birkózóból, autószerelőből, sofőrből, libásgyerekből, légtornászból, cirkuszi akrobatából, lokálartistából, varietébohócból lettem azzá, ami lettem. Szeretném, ha ő kevesebb kacskaringóval jutna el oda, ahova majd eljut. És kevesebb idegeskedéssel. Hogy hosszú életű legyen itt, a földön. Tudod, mi a hosszú élet titka?

– Remélem, elárulod.

– Nem szabad abbahagyni a lélegzést.

– Hány éves vagy most, Jóska?

– Hetvenöt.