Budapest pozitív
Azon gondolkodtam végig a Mai Manó Házban rendezett kiállítás megnyitóján (miközben Eszenyi Enikő színművész megnyitószavait hallgattam), hogy miféle ünnepen vagyok valójában. Születésnapon vagy temetésen? Mindkettő mellett szóltak érvek.
Merthogy biztosnak e pillanatban annyi látszik csak, hogy volt itt egy remek kezdeményezés (az ötletadó Korniss Péter, az ötletvevő Schiffer János, illesse e helyütt dicséret mindkettőjüket), amelyből tizenkét évvel ezelőtt kinőtt a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj, amelynek segítségével tíz kitűnő fotográfus egy éven át fotózhatta ezt a várost kedvére. Tíz sorozat készült tehát (soroljuk itt a neveket: Benkő Imre, Dezső Tamás, Gárdi Balázs, Hartyányi Norbert, Kovalovszky Dániel, Kudász Gábor Arion, Simon Márk, Sopronyi Gyula, Stalter György, Vancsó Zoltán – és hangsúlyozzuk rögtön, dagadó kebellel, hogy közülük ketten is szerkesztőségünk hírnevét növelik, a magukén kívül természetesen), ha tetszik, tíz külön Budapest. (Kilenc, mert ketten ugyanazt a városrészt választották témául.)
Egészen pazar sorozatok születtek így: bizonyítva a kortárs magyar fotográfia erejét, tehetségét, és azt, hogy ha egy fényképész lehetőséget (időt és pénzt) kap, csodákra képes. A sorozatok egyenként is önálló kiállítást érdemelnek (jobbára kaptak is), így, együtt pedig megsokszorozzák egymás erejét. Megejtően szép tárlat ez, látni kell mindenkinek: annál is inkább, mert lehet, hogy az utolsó lesz e nemben. Az alapítványnak egy ösztöndíj híján elfogyott a pénze, és a közeljövő nem tűnik biztatónak.
De ha csak ennyi volt, akkor is megérte. Az ösztöndíj akkor is beírta a nevét a hazai fényképezés történetébe.
Budapest pozitív.
