Brooklyn mélyén
Láttam már ezt a filmet. Nem egyben, hanem sok-sok részletben. Láttam a titkosrendőröket és a nyilvánosházakat, a drogosok drámáit, a téglák tragédiáit. A torkolattüzeket, a vért gargarizáló halódókat. Ismerem a nyugdíjba menetel előtt még jól meghurcolt öreg rendőrt meg a buzgó zöldfülűt mellette, akit kicsinálnak. Ismerem a beteg feleséggel és sok gyerekkel kínlódót, akinek pénzt kell szereznie mindenáron. Láttam a fedett nyomozót, aki a börtönt is megjárja az alvilági hitelesség érdekében, de hiába, mert öltönyös, úri, cinikus feljebbvalói nem engedik ki a markukból.
Minden ismerős, elemenként. Itt ezek a sorsok vannak összerakva egyetlen történetté, amely a brooklyni mélyvilágban kanyarog. Lehangolóan.
Hangosfilm ez, néha nagyon is hangos. Mindjárt az elején mellbe lőnek bennünket, aztán ez fokozódik. (Könnyű nekünk, behúzzuk a nyakunkat, kicsit betapasztjuk a fülünket, és szinte már biztos, hogy a túlélők között leszünk. Nem úgy, mint szegény hőseink. Azok mint hulla a hulla...)
Az epizodistákat nem számolom, azok a statisztanapidíjért szó nélkül essenek csak el a szakma szabályai szerint, így van rendjén. De amikor a három főhősből legalább kettőt felkoncolnak, a megmaradottat kirúgják, akkor azért elkezdjük ostromolni a shakespeare-i magasságokat. Nem a Hamletét, bár ott is halnak szépen, hanem a Titus Andronicusét, amelyben 15 gyilkosság (fele a színpadon, hogy úgy mondjam: „élőben”, vandál testi csonkítások, nők megbecstelenítése, megétetése olyan pástétommal, amelybe tulajdon gyerekének húsát keverték (fuj, Shakespeare!), no, van rémség minden drámában.
Brooklyn 65-ös körzete nem apácazárda. Tegyük mellé: e film forgatókönyvírója (Michael C. Martin) sem Shakespeare.
És hát mi sem lehetünk felfedezők, ha a kásahegyet más is megmászta, megrágta előttünk. (Rendezte Antoine Fuqua.)
