Blöffkönyv

Magyarország Reformkönyvét – vagy ahogyan a hazai híradásokban máris emlegetik: a Nagy Magyar Reformkönyvet – angolul tette közzé a Nemzetgazdasági Minisztérium, mivel ez a fogadkozásgyűjtemény nem nekünk készült, hanem a Kedves Kiábrándult Külföldi Befektetőnek. Az ő együttérzését, sőt, rokonszenvét – de legalább az érdeklődését – szeretné visszaszerezni országunk vihartépte gazdasága iránt. A KKKB ugyanis megelégelte a sajátos (lásd még: unortodox) magyar kormányzati virtust, a kiszámíthatatlan jogi környezetet, a visszamenőleges hatályú törvényeket, a sarcoló adópolitikát, és mára elvesztette a korábban ugyan óvatosan, de azért érzékelhető mértékben belénk vetett bizalmát. A legújabb nemzetközi befektetési barométer már letett rólunk, a meghatározó elemzőházak nap mint nap egyre pesszimistább előrejelzéseket publikálnak növekedési kilátásainkról, ugyanakkor mind több szakértő valószínűsíti, hogy a kormány időhúzásra játszik az IMF-hitel dolgában. Vagyis csak úgy tesz, mintha megegyezésre törekedne, valójában csak félrevezeti a piacokat, mert amíg azt hiszik, bízhatnak a valutaalap majdani támogatásában, addig se omlik össze a forint.

Legyen ez a helyzetkép bármennyire aggasztó, mégsem attól kell tartanunk, hogy amikor a potenciális tőkekihelyezők összerakják és kiértékelik minden részletét – amit egyébként már megtettek –, akkor hirtelen drámai döntések születnek Magyarországgal szemben. Nem: az igazán fenyegető következmény a magyar gazdaság iránt tanúsított közöny. Az érdektelenség. Az unott elfordulás. Az a mind szilárdabb vélemény, hogy Magyarország olyan bizonytalan terep, ahol nem érdemes megtelepedni. Mert itt átláthatatlanok a hivatali procedúrák, szavahihetetlenek a politikusok, akadálytalan a korrupció. Nincs mire tervezni, mert nincs jogbiztonság. Nincs normális hitelintézeti háttér, mert nincsenek garantált pénzügyi szabályzók. Ez a senki földje, ahol minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet.

Noha Matolcsy György személyes sikerpropagandáját a kérlelhetetlen valóság még nem kezdte ki, de azért a gazdaság érdemi irányítói az újabb jelek szerint mintha igyekeznének számot vetni a realitásokkal. A Nagy Magyar Reformkönyv már ennek a kényszerű irányváltásnak a terméke; mindenféle jót ígér mindenkinek, aki érdekelt vagy netán érdekeltté tehető az ország gazdasági fellendítésében. Persze az új délibáb lényegében a régről ismerős, csak az utóbbi időben meglehetősen elgyengült ábrándok újraélesztése; igen, jelentjük: már közel a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Köznapibban szólva: hamarosan (?) a miénk lesz Közép-Európa legstabilabb, legerősebb, legjövedelmezőbb gazdasága. A nagyralátó tervek felhőrégióiban ezt szinte el is intéztük – most már csak a Nagy Magyar Reformkönyv olvasóit kell meggyőznünk róla.

A szivárványos magyar égen azonban felsejlik – elnézést a képzavarért – néhány olyan kormányzati lépés, amely a szépreményű kötet szellemiségével nem igazán kompatibilis. Az még hagyján, hogy a miniszterelnök egyre átéltebben ismételgeti a szélsőjobbos agyrémek közül átemelt „nem leszünk gyarmat!” kivált külföldi befektetők számára nehezen értelmezhető szlogenjét. Az úgynevezett szimbolikus politizálás nemzeti vadhajtásait a piaci szereplők egy pontig tolerálják – persze, annál kevésbé, minél inkább egy tőről fakadnak az újnáci frazeológiával. De Orbán Viktorral most még nem az a problémájuk, hogy olykor mintha túl közel menne ahhoz a bizonyos határhoz, amelynek túloldalán végképp kiiratkozna Európából; felelőtlen retorikájánál egyelőre mérvadóbbnak ítélik azt, amit például némely uniós kötelezettségszegési eljárás ügyében művel. Miután Martonyi külügyminiszter nemrég kijelentette, hogy a magyar kormány minden témában meg fog egyezni a bizottsággal, mert nem akar pereskedni – a telekommunikációs szektorra visszamenőleg kivetett válságadó eltörlése helyett most mégis az Európai Bíróságra megyünk. Hiába kétségtelen már kezdettől, hogy a telekomsarc konkrét uniós jogszabályba ütközik, a kormányzati álláspont ebben a kérdésben mégis éppoly korlátolt, mint például az igazságszolgáltatási reform bírákra vonatkozó részét tekintve. Ezek az eljárások nyilvánvalóan megnyerhetetlenek Strasbourg-ban, viszont elhúzódásuk éppenséggel azt üzeni az idecsábítani vágyott befektetőknek, hogy a magyar kormány – finoman fogalmazva – őszintétlen, amikor az úgynevezett peremfeltételek konszolidációját ígéri. Hogy az európai fórumokon hangoztatott politikai hajlandóság szöges ellentétben áll az intézményes kifogásokra adott gyakorlati válaszokkal. Hogy a jogbiztonság alkotmányos biztosítékait Magyarországon mégsem állítják helyre.

Tehát a Nagy Magyar Reformkönyvet alighanem csak a Nagy Magyar Blöffkönyvként emlegetik majd befektetői körökben. Úgy, mint egy újabb kötetre való kormányzati ámítást – és persze emlékeznek a korábbiakra is. Mindarra, amit még akár a Fidesz választási kampányában hallottak, és akkor talán el is hittek.

Óvakodni fognak attól, hogy ezt a hibát újra elkövessék.