Biutiful

Az efféle keserű/keserves filmeket szokták úgy minősíteni, hogy itt látható „a teremtés visszavonása”. Vagyis bennük olyan világ rajzolódik fel, amely nem működik. Képtelen működni. A történet itt nem azzal a nyitó mondattal kezdődik, hogy legyen világosság, hanem azzal, hogy legyen sötétség. S lett. A világhírű mexikói rendezőnek nem esik nehezére a bakacsin alkalmazása, „a világ egy nagy ravatal”-érzés kiteljesítése. Fehér vagy-e, fekete, sárga: szinte mindegy. Bármelyik vagy, halandóként feszülsz Barcelona mocskos keresztjére. Gyereked potenciális árva, feleséged gyenge erkölcsű mániás depressziós, magad végső stádiumos rákbeteg, áttételekkel, bátyád hazug, barátaidat eladod, akin segíteni szeretnél, azt megölöd, hát mi lenne itt örülnivaló? A várost fekete füstokádék takarja, a vizelet véres, az utcáknak nincs távlatuk, s a világnak sincs.

Nem csoda, hogy hősünk, a rákhalálra ítélt Uxbal halottlátásra adja a fejét, hogy szakadatlan hiányok között egyensúlyozik, társa nincs, segítsége alig, több szál köti már a halottak világához, mint az élőkéhez, noha nem akarja, mert nem tudja elhinni, elfogadni, hogy meghal hamarost.

Bajos film. És nemcsak hőseink állandósult, átléphetetlen passiója, szenvedéstörténete miatt, nem az értetlenség, a pusztulás, a jóra való hiány miatt, hanem azért is, mert Inárritu, az író-rendező reménytelenségből építene katedrálist, s nem tudja befejezni, mint Gaudí mester sem a barcelonai csonka Szent Család-székesegyházat. Itt a moziban sem kész mű, sem szent család nem vigasztal bennünket. Legfeljebb átmenetileg a szomorúan lóarcú Javier Bardem, aki alakításáért tavaly Cannes-ben a legjobb férfi színész díját kapta. (Tegyük hozzá: a film nagy pályát futott be, Oscar-jelölést, BAFTA-nominációt is elért.)

Hiába.