Bis Hundertzwanzig
Tatár István – mint visszaemlékezéséből kiderül – ezerkilencszázhúszban született, így hát a memoár címe (Száz évig tűzön-vízen át) tartalmaz némi előleget – kívánjuk, hogy a szerző beválthassa ezt a bónuszt is –, de a cím második része bizony teljesen megfelel a valóságnak.
Aki ezerkilencszázhúszban magyar zsidónak született Budapesten, annak bizony (hogyan fejezzük ezt ki emelkedetten?) nem volt eseménytelen az élete. Sok bátorság, rátermettség és szerencse kellett, hogy kétezer-tizenegyben visszatekinthessen erre az életre.
Tatár István emlékiratai aranybányát fognak jelenteni késő korok történészeinek. Azok közé tartozik, akiket különleges emlékezőtehetséggel áldott meg a sors: nemcsak arra emlékezik pontosan, mikor mi történt, hanem a világtörténelmi jelentőségű eseményeket olyan mikrokörnyezetbe tudja ágyazni, amelyhez a tudós kutató semmi más módon nem képes hozzájutni. A második világháború kitörésének napját – napjait, hogy mi is olyan precízek legyünk, mint a szerző –, Danzig lerohanását, majd a francia és angol miniszterelnök rádiószózatát sokan megírták már, de hogy miként fogadta egy pesti vállalat kollektívája a fiatal segéd által hozott hírt (hogy tehát még szeptember elején is sokan voltak, akik jelentéktelen konfliktusnak gondolták az ügyet), az csak az efféle memoárokból derül, derülhet ki.
Az emlékirat legérdekesebb része a gyermekkori világ, értékrend, szokásrendszer ábrázolása, legmegrázóbbja pedig a háborús hányattatások leírása, de sok apró érdekességet rejt a következő évtizedek – immár vázlatosabb – rajza is, a vállalati szféra, a gazdasági mechanizmus, a külföld felé nyitás sok-sok apró buktatójával.
