Bazi nagy görög lagzi 2.
A fenti cím első szava mindenki számára érzékelhetővé teszi, hogy itt nem a mélakóros dán királyfi szomorú történetére kell ráhangolódnunk, noha tudvalévő: korabeli források szerint belőle, ha megéri, bazi nagy király vált volna még. De nem érte meg. És hiába várjuk, lám, hogy valaki ambiciózus az ő történetéből is megcsinálja a Hamlet 2.-t. A folytatást. Amely megélhetne a kertévék műsorán. (Mint Hamlet és Isaura...)
Ez a film meg, amelynek címét már idéztük, görög (im)migránsokról szól, akik persze máshonnan nézve, például Athénból, egyenesen (e)migránsok, akik az Újvilágban kezdtek új életet. De e régit sem feledhetvén a napfényes Chicagóban úzót vedelnek, szirtakit járnak, sajtot csemcsegnek, etnikklubba járnak, nemzeti színekre festik a garázsajtóikat, szappanból faragják ki a Parthenón kicsinyített mását, hangosak és balkániak, egyszóval nem átallanak holmi párhuzamos társadalmat fenntartani. Beszámíthatjuk enyhítő körülményként, hogy végső soron mindenki görög, mert Nagy Sándor annak idején jól hanyatt lökte Európát, ilyenféleképpen az egész sokaság utód, rokon. Vérrokon. És ha valamiért mégsem lenne az, valahol akkor is hellén. Hogy ki görög, igazi görög, törzsökös, azt ezentúl ez a stáb fogja megmondani.
A konfliktus egy famílián belül bomlik ki. Merthogy annak idején, a második világháborút követő polgárháború zűrzavarában az eskető pap elfeledte kézjegyével ellátni a házassági anyakönyvi kivonatot, s csonka a családfa. A nagypapa és nagymama hát utólag kénytelen „helyretolni azt”, törvényesíteni a nászt. Kitör a nagy hejehuja, a vegyes poénok után a „lőjenek sort!” dramaturgiai parancsa is megérkezik. És lőnek. Zenélnek. Vigadnak. Csak úgy zeng belé az ablak.
A sztereotípiák súlyát majdnem viselhetővé enyhíti az éber irónia.
(Rendezte: Kirk Jones)
