Bástya elvtárs kerekei

Az az igazság, hogy kicsit irigyeltem Ocskay Zoltánt, amikor új könyvét, az Autózás az ötvenes években címűt olvastam. (Igaz, máskor meg nagyon szoktam irigyelni, de ez most mellékszál, el is varrom gyorsan.) Azokért az iratokért, levelekért, feljelentésekért, kérvényekért irigyeltem, melyekkel anyaggyűjtése idején találkozhatott, s melyek végül nem kerülhettek be a könyvbe, mert – ahogy mondani szokták – szétfeszítették volna e munka kereteit. Mert hát azok a dokumentumok is, amelyek végül bekerültek, egy feje tetejére állított, groteszk, hihetetlen és ma már (még?) kacagtató világ hírnökei. Egy olyan világé, ahol az autó elérhetetlen luxus és mellőzhetetlen státusszimbólum, ahol hozzájutni lehetetlen, de elveszteni elkerülhetetlen, ahol a benzint jegyre (se) adják, ahol nincsenek utak, de vannak (folyton gyarapodó számú) intézmények, melyek intézik, koordinálják, felügyelik és szervezik a (nem létező) hazai autózás ügyét. A diktatúra benzingőzös bája, mondhatnánk.

Ocskay Zoltán járatlan úton indult el (szokott!), de kincsesbányára lelt. Pedig csak olyan egyszerű kérdéseket tett fel magának, mint: hogyan lehetett autóhoz jutni az ötvenes években (motorizációs szempontból – mint a műben ez részletesen ki van fejtve – ötvenegy és ötvenhét között húzódnak az ötvenes évek, de persze előzményeik a negyvenes évtizedben keresendők; vagy tán még korábban, tennénk hozzá mi, abban az időben, amikor az államnak először jutott eszébe, hogy elvegye, korlátozza polgárai vagyonát), milyen szabályok voltak érvényesek az autótartóknál, mivel járt, ha az ember autóval járt, milyen veszélyeknek volt kitéve az ember, ha útra kelt; és egyáltalán.

Az autózás ezekben az években persze hatalmi kérdés. Ki mennyire magasan volt a párthierarchiában, annál nagyobb, több autó járt neki. Persze előfordult, hogy egyszer csak egy másik (fekete) autó jött érte, s nem oda vitte, ahová szerette volna.

Az autók szerelmeseinek a motorizáció története, a história szerelmeseinek történelem, az emberi drámák szerelmeseinek kimeríthetetlen forrás, szóval megkerülhetetlen, fontos könyv.

Jolsvai András