Balladai hodály

Pedig ez történt, nem más. Kováts Kriszta, aki szereti meglepni rajongóit, ezúttal egy valódi Arany-órával (tkp. Arany-másfélórával) kedveskedett nekünk.

Nagy nemzeti költőnk balladáit adta elő a capella a Fool Moon énekegyüttes, Farkas Gábor Gábriel és Keönch László közreműködésével, a tőlük megszokott magas színvonalon. A zeneszerzők (Szörényi Levente és Szirtes Edina Mókus) egyszerre merészen és alázattal nyúltak a versekhez, felerősítve a bennük zakatoló ritmust egyfelől, modern köntöst adva rájuk másfelől. (És ha már a köntösről van szó, tisztelegjünk itt egy mondat erejéig Ruttka Andrea piros-fekete ruhakompozíciókból megálmodott színpadképe előtt is.)

Nem történik más másfél órán át, mint hogy elhangzik tíz Arany-ballada (csak erőfitogtatás és helykihasználás végett említjük, hogy az Árva fiút és a Népdalt nem szokás a balladák között emlegetni, és az Éjféli párbajról is megoszlanak az irodalomtörténészi vélemények – de ez e tekintetben mindegy), áll egy vörös ruhás, szőke asszony középen, körötte fekete öltönyös férfiak, sállal a nyakukban, és száll az ének Mátyás anyjáról, Zách Klára szomorú sorsáról, Ágnes asszony kimoshatatlan lepedőjéről és Kund Abigélről, aki, ha meg nem is ölte Bárczi Benőt, azért tőrével a halálba segítette.

Mindarról tehát, mit mi, középkorúak, az elemi oktatás keretében szívtunk magunkba, és most örömmel találkoztunk vele újra, de amit a mai fiatalok többsége csak vázlatosan ismer.

Két középiskolás-forma legény ült mögöttem, a második dal – a Vörös Rébék – után a következő dialógus játszódott le közöttük:
– Te, hány ilyen izéje volt ennek a muksónak?

– Negyven, aszem.

– Vazze.

Aztán a tapsrendnél csalódottan csak annyit mondottak:

– Mi az, már vége van?

Kell ennél nagyobb dicséret?