Az ultrafutás csak egy szép hobbi – Simonyi Balázs életei: színészettől futásig
A Parnasszosz-hegy kíméletlen emelkedői nem könnyen eresztik a futókat. Fogcsikorgatva fogynak itt a kilométerek. Összesen 115, javarészt végtelen magányban.
– Órák telhetnek el, mire emberi arcot látok – idézi fel legutóbbi, görögországi versenyét Simonyi Balázs.
– Az ilyen feladatok sok mindenre megtanítanak. Alázatra, fegyelemre nevelnek, és arra: értékeljük az élet legapróbb dolgait, a fájdalmasan hosszú egyedül töltött órák után egy kedves, biztató mosolyt vagy az eső után előbukkanó napot; egy pohár vizet futás közben, vagy csak a gondolatot, hogy egy vagy akár másfél nap futás után végre lezuhanyozhatok, és a verseny után büntetlenül ehetek.
Más tudatállapot ez, magyarázza. A szenvedés legkeményebb óráiban – agónia ez, amely időről időre leterít, mondja – egyszerre érezhető lesz a lélek. Ugyanis ő ilyenkor érzi, hogy van lélek. És megmutatkozik pőrén, sallangoktól tisztán, egyre mélyebb rétegeit felfedve.
Mindig is szerette a kihívásokat, a futás pedig végképp megtanította: nem kell félnie tőlük.
1986-ban, hatévesen kezdett szinkronszínészként dolgozni. Izgalmasnak találta a felnőtt életet. Elismerték a munkáját, és még fizetést is kapott érte. Otthonról sosem kért zsebpénzt, nem szorult rá, kisgyerekkorától megkereste, amire szüksége volt. A kor színészóriásaival dolgozhatott együtt, többek közt Bessenyei Ferenc és Tolnay Klári is a kollégái voltak.
Fotó: Fekete István
Ugyanakkor a korán jött felnőttségből lassan kiapadt a gyermeki szertelenség. Noha a nyarakat társaival a grundon töltötte, és bármennyire sokat hiányzott is az iskolából, nem lógott ki az osztályából, végső soron nem értett szót a vele egykorúakkal. Más volt az érdeklődési köre, mást olvasott, eltérő lett az ízlése és a felfogása is.
Ma már látja ezt is, a gyerekkori stúdiózások sötétebb oldalát.
– Korán helyükre kerültek a dolgok az életemben: olyan helyzetekbe kerültem, amelyeket mások érettségi vagy egyetem után tapasztalnak csak meg, hosszú tanulás vagy akár kudarcsorozatok árán.
Szintén a nyolcvanas évektől hosszú időn át járt színészképzőre, Földessy Margit iskolájába. Alternatív inkubátor volt ez, ahogy ő mondja. Ide járt Litkai Gergely és Lengyel Tamás is.
A lázadó korszak sűrűjében is megmaradt annak, aki volt: munkaetikus, szorgalmas fiatalnak. Pedig a látszat olykor mást sugallt. Először skinheadnek öltözött. Nem járt a mozgalomba, nem voltak balhéi sem. Csak egy önbizalomhiányát palástoló, útkereső szinkronszínész volt, bomberdzsekiben. Akiből aztán egyetemre a kilencvenes évek klasszikus bölcsészfigurája lett. Parasztinggel, kordnadrággal, festett hosszú hajjal és tarisznyával. Még később rasztahajat is növesztett, de ebbe a stílusváltásba már beleszólt a természet: kopaszodott, le kellett vágatnia a haját.
Magányra ítélte az állandó kívülállás. Nem véletlen, hogy a hosszú, magányos futás lett az a sport, amiben kiteljesedett. Sosem volt közeli barátja. A színitanodásokkal máig megvan ugyan a közös hullámhossz, szabadidős programokra velük sem jár össze. Nem bírja a baráti összejöveteleket.
Nem is volt sosem ideje rájuk, állandóan újabb területekre vitte a kíváncsiság. Gyerekkorától tanult zenélni: hét évig hegedült, ezenkívül dobolt és zongorázott. Több mint tíz éven át szaxofonozott együttesben is.
– A YouTube sötét sarkában még megtalálhatóak felvételek arról az életemről is – ironizál.
Esküvőkön, éjszakai mulatóhelyeken játszottak, mindig élőzenét. Többnyire örökzöldeket adtak elő. Megjárta a szolgáltatóipar legmélyebb bugyrait, de szerette ezt is, mert új kihívások elé állította.
Fotózni is tanult, eleinte autodidakta módon, később szervezettebb körülmények között. Külsőzött a Magyar Narancsnak, és alkalmanként más lapoknak is. Háromszor nyerte el a pályakezdőknek járó Pécsi József-ösztöndíjat. Főként dokumentumfotókat készített az ösztöndíjjal. Fiatalok életét örökítette meg – talán azért is, hogy az ő kimaradt fiatalkorából visszahozzon valamit. Plázázók, bentlakásos iskolák tanulói, illetve lakótelepeken élők voltak a sorozatok főszereplői.
A Momentán Társulatnál is dolgozott. Az improvizációs színház színésze volt, emellett a társulat alapító tagjaként több mint tíz éven át minden hónapban felolvasóestet szervezett írókkal.
– Nagy felkészülést igényeltek ezek az esték. Utána kellett olvasnom az íróknak, összeállítani a programot. Mindig azt gondoltam, ha engem érdekel valami, és beleadom a lelkesedésemet az átadásába, akkor az mást is érdekelni fog. Volt, hogy felsült egy-egy ilyen próbálkozás. De az irodalmi estek egy idő után sikeresek lettek, megtanultam, hogy mi az a plusz, ami vonzza az embereket.
És még mindig hiányolta az új kihívásokat. Egyik évben biciklis futárnak jelentkezett karácsonykor, amikor sok a csomag, és ezért rövidebb időszakra is van felvétel.
– Hat biciklim van, csak azokkal járok mindenhová. Sok évvel ezelőtt eladtam az autómat. Ki akartam próbálni ezt is, és érdemes volt. Ez amolyan csicskamunka: hozd ide, vidd oda, tedd le, menjél már. De engem ez sem zavart. A lényeg, hogy új, izgalmas helyekre jutottam el. És kaptam sok élményanyagot az alkotói munkákhoz.
Olykor igazán zsúfoltak a napjai. Előfordult, hogy délben a Parlamentbe ment fotózni, esetleg cikket is írt, aztán szinkronstúdióban dolgozott, este héttől hajnali négyig pedig koncertezett a zenekarral.
Nemrégiben – 31 év után – otthagyta a szinkront. Úgy érezte, zsákutcába jutott, nem tud már több értéket létrehozni. Ma már főleg a filmjeihez kapcsolódó utómunkák miatt jár stúdiókba.
Lakásának minden szeglete ennek a színes, mozgalmas életnek a lenyomata. A nappaliban letámasztott bicikli, rajta gyerekülés, így utaznak kisebbik, kétéves gyermekével. Az egyik falra gitárt akasztott – zongora is van a másik szobában. A dolgozószoba íróasztala felett Benkő Imre fényképe díszeleg, VAKÁCIÓ felirattal.
– Nem tudok nyaralni, hiányérzetem van tőle. Ha néha elutazom pihenni, biztosan rászervezek más programot is, futóversenyt vagy forgatást. És ha már nem vagyok képes nyaralni, legalább a munkaasztalom felett legyen vakáció felirat – mutat a képre. Amúgy nagy tisztelője, barátja is Benkő Imrének. Készített róla dokumentumfilmet, írt róla monográfiát is.
Régi fotóstáska is van a dolgozószobában. Sarokban polcokon keresztül sorjáznak az érmek és rajtszámok.
– Ez itt az egófal – mosolyog, amitől elővillannak a futóráncok. Babaarca volt, mondja, a sok erőlködés vésett barázdákat az egykor sima bőrre.
Az egófal mellett filmesdossziék. Többek közt két rövid dokumentumfilmé, amit a Deutsche Wellének forgatott Ugandában.
De nem is ezek, hanem A könyv-ügynök az egyik kedvenc munkája. 2005-ben forgatta a Múzeum körút antikváriumokkal teli utcarészén.
A könyvügynökök a kereskedések előtt strázsálnak, várják az eladókat, szemezgetik a kínálatuk közül az értékesebbeket. Aztán megveszik azokat ott, a bolt előtt, és bent az üzletben eladják magasabb áron. Vagy kerületi lomtalanításokon gyűjtik a könyveket.
A társadalom peremén élő, félhajléktalan emberek ők, akik szeretik a munkájukat, és persze megszállottjai a könyveknek és az irodalomnak.
– Érdekes kordokumentum ez. Tanulságos lesz 10-20 évente visszanézni, hogyan nézett ki a város, milyenek voltak ezek a szocializmus és kapitalizmus között megrekedt figurák. A rendszerváltás nagy vesztesei ők.
Csak 2007-ben fedezte fel újra a mozgás örömét. Gyermekkorában kapus volt a Fradi focicsapatában. Kistermetű volt, elmaradt növésben a társaitól, talán ezért is küldték el a csapattól, mondvacsinált okokkal. Hosszú évekre elment a kedve a sporttól. Egészen a gimnázium utolsó évéig, amikor is kondizni kezdett. „Rend, fegyelem, pedantéria” – hirdette a teremben a felirat a Schwarzenegger-festmény alatt. Mondhatni, ehhez tartotta magát. Naponta órákon át edzett, tablettát szedett, fehérjét is fogyasztott.
– A banketten megijedtek tőlem, akkora voltam.
Aztán hosszú szünet következett. 2007-ben magánéleti és szakmai válságba került, kereste a kiutat. Olvasta valahol, hogy a futás segít. Tényleg segített. Olcsó és mindig elérhető pszichológusnak bizonyult. Először csak a háztömbök körül futott néhány kört, felszabadító érzés volt. Hajtotta a szabadságérzet, és persze a teljesítménykényszer is. Három hónap után lefutotta első maratonját. Egy hétig sajgott mindene, mégis úgy érezte, nem volt halálosan nehéz. Évekkel később futótársai győzködték folyton: az emberi teljesítmény kitolható 100 vagy akár 200 kilométer fölé. És magával ragadta ez a világ is.
Pedig a sokadik ultrafutás alatt már nem mindig kellemesek a rátörő gondolatok.
– Rendre ugyanazok a kérdések jönnek elő. Mit keresek itt? Ha már megtaláltam, ne keressem többet, ha még nem, akkor meg már úgysem fogom megtalálni. Miért nem a családommal vagyok? Mindig figyelmeztetem magam: emlékeznem kell majd, hogy milyen rossz volt nekem, hogy soha többet ne hozzam magam ilyen helyzetbe. Aztán a célba érés előtti percek minden fájdalomért kárpótolnak. És szép lassan elhalványulnak a rossz emlékek is.
Sokat gondolkozott, melyik lenne a legmegfelelőbb médium a futásélmények elmeséléséhez. Amikor aztán a film mellett döntött, tudta, nem akar tucatmozit a futásról. Így aztán elkészítette az Ultrát, egy dokumentumfilmet emberi drámákról és sorsokról, küzdelemről, feladásról és kitartásról. Mindennek a váza csak a futás. Egyébként hétköznapi emberek sorstörténete ez.
– Mi, ultrások, nem vagyunk hősök. Ez csak egy szép hobbi, semmi több. Mások hegyet másznak, ami számomra felfoghatatlan, emelem kalapom. De ettől még ugyanolyan hobbik ezek, mint mondjuk a kártyavárépítés.
Talán mégsem teljesen ugyanolyan.
– Sokszor kérdezik, hogy miért csinálom. Ez olyan, mintha azt kérdeznék, ki vagyok én. Nos, ez: elutasítom a kényelmet, keresem a kihívásokat, a megoldandó feladatokat és problémákat. Igaz, az ultrázás kicsit más, ott a problémát is mi gyártjuk magunknak. De ettől válik igazán izgalmassá.
