Az MTA fogalomzavara

A huzavona régóta tart a Lukács-hagyatékot birtokló MTA-val, amely a lakás fenntartását drágának, a gyűjteményt jelenlegi formájában feldolgozatlannak, az emlékhelyfunkciót pedig be nem vett szokásnak tartja. A tiltakozók szerint az egyetlen világhírű magyar filozófus viszont megérdemelné, hogy hagyatéka itt és együtt maradjon, már csak azért is, mert csak így kutatható igazán.

Az akadémiai álláspontot ellenzők úgy vélik, az MTA mást mond és mást gondol: fedőnyelve mögött azt a problémát rejtegeti, hogy Lukács kommunista volt, életműve a később ballibbnek nevezett értelmiség egyik forrásvidéke, a nemzetközi filozófiai irodalom egyik vonatkoztatási pontja, amely az illiberális hatalom elitcseréjét és ezzel a jobboldali gondolkodás kizárólagossá tételét módfelett zavarja.

Le kell tehát fokozni a hagyaték jelentőségét, ez lenne a feladat. Ám ezt kimondani az Akadémiának sem a korábbi, sem a mai elnöke nem szeretné, hiszen szakmai és morális szempontból is kínos volna.

Ezt mondják tehát az ellenzők.

Az Akadémia kommunikációs főosztálya – amelynek a korábbi cikk közlése előtt kérdéseket küldtünk, de választ napokig nem kaptunk – biztosított arról minket: a felelet elmaradása csupán tévedés lehetett. Ez természetesen lehetséges. Azóta szorgalmasan megtisztelnek minket különböző közleményeikkel, ami örömteli, bár ezekben új fejlemény nincs. Viszont a gyűjtemény két könyvtárosának, akiket az előző cikkben idéztünk, munkaadója időközben kiderítette: a közszolgálati szabályzat szerint nem minősíthetik az Akadémia döntéseit. Így már nem is nyilatkozhattak.

Jelentkezett azonban az MTA korábbi elnökének, ma a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal elnökének titkárságvezetője annak a válasznak a másolatával, amelyet Pálinkás József 2013-ban küldött a Lukács Archívum sorsa miatt aggódó kutatóknak. Nem kért helyreigazítást, mert idéztük Agárdi Péternek, a Lukács György Alapítvány kuratóriumi elnökének szavait arról, hogy az archívum szétverésének ötlete még Pálinkás József idejéből származik, de érzékeltette: jó lenne, ha ez nem maradna reakció nélkül.

Íme. A 2013-as válaszlevélben Pálinkás megállapítja: 42 év alatt nem sikerült elkészíteni a könyvek katalógusát, nincs Lukács-bibliográfia és az újságcikkeket sem gyűjtötték össze, kvázi rendetlenség van, és anarchia, amiről azok is tehetnek, akik akkor hozzá, az elnökhöz fordultak. Az MTA azonban digitalizálja a hagyaték anyagát, nyilvánossá teszi a

Csakhogy az archívum kutatóhelyjellegét éppen Pálinkás József elnöksége alatt szüntették be, ami azért némiképp árnyalja a szabad kutatási feltételek lehetőségéről írottakat. De most hagyjuk a csomót a kákán. A lényeg – ezt hangsúlyozza levelében a volt elnök –, hogy felszámolásról szó sincs.

Utódja is a gyűjtemény „egyben tartásáról” szeret beszélni. Hogy miért, rejtély. Arra kell gondolnunk, hogy ez a kifejezés valamikor, amikor nem figyeltünk oda, új jelentéssel gyarapodott, és ma már, mintegy dialektikusan, egyszerre jelöli az összetartozást és az elkülönülést. Hiszen Lovász László elnök az MTA kommunikációs főosztályának tájékoztatója szerint maga közölte azt: Lukács könyvtára az MTA BTK Filozófiai Intézetébe kerül, míg a kézirattár az MTA Könyvtár és Információs Központ Kézirattárába vándorol.

Megszámoltuk, ez két helyszín, ám a dolog így is rendben lenne, hiszen – mondja a mostani elnök – a kéziratok digitalizálás után ismét összebútoroznának a könyvekkel, a két tárolóhelyből tehát egy idő után megint egy lenne. Ámde – és itt jön a dialektika – ez a helyzet Agárdi Péter szerint mégsem jelentené a gyűjteményi együttlétet. A BTK Filozófiai Intézet ugyanis csak a hagyatéki könyvtárat képes befogadni, a posztumusz szakkönyvtárat nem, ez a Lukács-kéziratokkal és a levelezéssel együtt az MTA könyvtárába kerülne. A sajtódokumentáció sorsa így is bizonytalan, de hogyne lenne az, hiszen az archívumban hat gyűjteménytípus van, ezek töredéke sem fér majd el az MTA új épülettömbjében.

Történt más is. Az MTA kommunikációs főosztálya április 7-én arról tudósít, hogy Lovász László április 5-én találkozott Agárdi Péterrel, a Lukács alapítvány kuratóriumi elnökével. A beszélgetés feltehetően gyümölcsöző volt, bár a felek már másnap eltérően emlékeztek az elhangzottakra. Agárdi azt írta közleményében: az elnök kinyilvánította azon szándékát, hogy az egész gyűjteményt egyben tartja, az tehát egy az egyben átkerül az új épülettömbbe. Agárdi nem értette ugyan, hogy ezek után mi a fenének az egész költöztetés, miért nem maradhat a Lukács-lakás úgy, ahogy van, de boldog volt, hogy legalább ennyire jutottak. Az akadémiai közlemény szerint viszont csupán annyi történt, hogy Lovász megerősítette korábbi álláspontját, ami – mint az eddigiekből megtanultuk – a szétszedés útján megvalósuló együtt tartásról szól, vagy fordítva, mindenesetre nem arról, aminek Agárdi először annyira örült.

Mostanában azonban más instanciázók is felbukkantak Lukács-ügyben az elnöki irodában.

Nyíri Kristóf filozófus április 13-án közölt nyílt levele szerint ő Almási Miklós esztétával és Kelemen János filozófussal felkereste Lovász Lászlót. És mit tesz isten? Az Akadémia elnöke nekik azt mondta: megfontolja a gyűjtemény elköltöztetését. Nyíri elérzékenyülve írta: „Lovász László ismét annak a szeretetreméltó, jóakaratú, empatikus tudósnak bizonyult, akit két évvel ezelőtt oly nagy többséggel választottunk az Akadémia elnökének.” Az akadémikusok megnyugodva távoztak.

Hogy mi lesz az ügy végkimenetele, nem igazán lehet kétséges, de hát a mi hazánk csodálatos tud lenni. Nemcsak azért, mert a szavak itt sokszor mást jelentenek, mint amivel a jóisten eredendően megbízta őket, de a történetek is furcsák: menet közben elgörbülnek, furcsa alakzatokat vesznek fel, amelyek azonban sosem egy egyenes vonal mentén rendeződnek el. Ide is játszó, oda is kacsintó, se füle, se farka döntés is várható tehát. De a vezető tudósok szakmai lelkiismeretének kiszámíthatatlansága folytán az is elképzelhető, hogy minden kisszerűségtől mentes, okos, elfogulatlan, politikamentes határozat születik. Nem nagyon hiszünk benne, de hátha. Ez esetben a hagyaték egyben marad a lakásban, a kutatók kutatnak, publikálnak, béke van, a délutáni fény továbbra is pászmákat vet Lukács íróasztalára, miközben a félig leeresztett zsalun túl a tenger felé árad a Duna. A politika máshol matat, a markából kiszabadult élet pedig a saját ritmusában folyhat tovább a végzete felé.