Az irodalom alvajárói – Beregi Tamás írói szerepekről és mítoszokról
– Az élete legalább annyira kalandos, mint a regénye. Művészettörténész, Japánban a videojátékok történetét kutatta, óriásteknősöket mentett. Nem éppen hagyományos bölcsészpálya.
– Először biológia–földrajz tanári szakon végeztem Budapesten, majd felvettek az ELTE művészettörténet, filmelmélet szakára, 2000-ben diplomáztam. Kezdettől fogva a környezetvédelem, a természet és az ősi mítoszok világa érdekelt. Álnéven fantasykönyveket írtam, és vonzottak a videojátékok is. Ezek is egy valóságon túli világot ábrázolnak, amelyben a hős elindul, hogy teljesítse a küldetését: legyőzze a sötét, gonosz erőket. Pixelhősök címmel ismeretterjesztő könyvet írtam a videojátékokról, majd Japánban játékprogramok alkotóival készítettem interjúkat. Amikor elegem lett az ottani kutatásokból, elutaztam a legdélebbi japán szigetre, Jakusimába, amely az UNESCO világörökségének a része. Több ezer éves cédrusok nőnek ott. Csatlakoztam egy kommunához, amely a kihalóban lévő óriásteknősöket mentette.
– A Noctambulo – Egy alvajáró története című regényét viszont Angliában kezdte írni 2004-ben. Hogyan került oda?
Fotó: Kovalovszky Dániel
– Miután itthon befejeztem az egyetemet, Londonba mentem művészettörténetből doktorálni. Kelet-európai idealizmussal és naiv elvárásokkal érkeztem Angliába, amely úgy élt bennem, mint az európai civilizáció fellegvára, a nyugati szellemiség központja. Csakhogy Anglia kemény csalódás volt számomra. Megdöbbentett az angol átlagemberek beszűkültsége. Londonban találkoztam először a fogyasztói kultúra robbanásával, az elképesztő pénzközpontúsággal, a tömegesedés és a totális érdektelenség burjánzásával. Úgy éreztem, mintha szellemi egysejtűekkel lennék körbevéve. Menekülni akartam ebből a közegből, bebarangoltam Skócia és Wales tájait. Ezekből az élményekből született meg bennem a Noctambulo ötlete. A regény egyik főhőse Jonathan Wakefield, az alvajáró, aki a nyomasztó valóság elől saját álomvilágába menekül.
– Regénye a 19. század végi Angliában játszódó különös szerelmi történet is. Jonathan erotikus dagerrotípiákat restaurál, szerelme, Minna prostituált.
– Voltaképp a „fölösleges ember” irodalmi archetípusai ők. Jonathan eltékozolja művészi adottságait, aprópénzre váltja a tehetségét, hogy egy romlott korszak igényeit kiszolgálja. Minna önmagát árulja ki: ő a „szent szajha”, aki szörnyű társadalmi mélységbe zuhanva is megőrzi lelki tisztaságát. A szerelmesek gyilkossági ügybe keverednek, menekülniük kell Londonból. A rendőrség elől sikerül megszökniük, eljutnak Skóciába, szabadon élhetnének, de Jonathan a rémálmai elől nem tud elmenekülni. Egyre inkább bezáródik a világ elpusztulásáról szóló apokaliptikus vízióiba. A kalandregényben romantikus szerelmi dráma, krimi, sci-fi és fantasy keveredik. Valóság, transzcendencia és mesék szövődnek össze. Másfelől ez egy enciklopédikus mű is a századforduló Angliájáról. Rengeteget kutattam a kor történelmét, a tudományos technika felfedezéseit. Amikor nekifogtam, azt hittem, egy-két év alatt megírom a könyvet, aztán tizenkét év lett belőle.
– Állítólag a félkész regényből két verzió is létezett.
– A 19. század végi Angliában nagy kultusza volt a szellemfotográfiának. A fotós kettős exponálással készített felvételt a halottról, amely a képen elmosódott szellemalaknak látszott. Annyira új volt a műfaj, hogy mindenki elhitte: amit a fotón lát, az valóságos. Amikor nem boldogultam az eredeti iránnyal, készült egy másik változat is, amelyben Jonathan is szellemfotós volt, ám a történet nagyon elment így a túlvilági élet és a hit felé. Végső kétségbeesésemben megmutattam ezt az alternatív verziót egy szerkesztő barátomnak, aki ismerte a régit is. Azt mondta: te normális vagy– Sokkal jobb volt az eredeti irány, amelyről letértél! Az a változat, amelyben a főhős dagerrotípiákat restaurál. Akkor felszabadultam valami óriási teher alól. Rájöttem, hogy folytatnom kell az eredeti utat, még ha nehezebbnek tűnik is. Azért döntöttem úgy, hogy századfordulós régi históriát mesélek el, mert úgy éreztem, így kötetlenebbül, nagyobb perspektívából tudok a jelenünkről beszélni.
– Annyi párhuzam lenne a két korszak között– Az első világháború előtti évek békebeli időknek tűnnek: még hinni lehetett abban, hogy a tudomány az emberiség minden bajára megtalálhatja a megoldást.
– Ugyanakkor az ipari forradalom Angliában iszonyatos természeti pusztítással járt. Az ország erdőinek a felét kivágták. Hatalmas volt a fogyasztói robbanás is: megnyílt a mai plázák elődje, a Kristálypalota Londonban. A tudomány minden terén a felszín mögötti rétegeket kutatták. Röntgen találmánya a test belsejét tárta fel, Freud a lélek mélyét. Ám a sokasodó tudományos magyarázatok közt mindinkább elvesztek a mítoszok. A 19. század végén, ellenirányzatként, újra megnőtt az igény a transzcendencia iránt. Az emberek spirituális szeánszokra jártak, hódítottak a „vissza a természetbe” mozgalmak. A művészetben ezt az irányzatot követte a szecesszió és art deco.
– A századforduló korszakváltást is hozott: a gazdasági, társadalmi válságok a huszadik század történelmi tragédiáihoz vezetettek. Világvége-hangulatuk ma is sokaknak van…
– Már az egész Földet fenyegeti a környezetszennyezés, az általános felmelegedés, a terrorizmus, az atomháború réme. A jelenlegi atomkorszak problémái is megjelentek már a századfordulón. Könyvemben írok is egy uránbányáról, s központi szerepet kap egy kőzet, amely sugaraival elpusztíthatja a világot. Jonathan nagybátyja pedig a Homo Atomicus megszületését vizionálja. Ennek az atomszerű lénynek már nincsenek saját gondolatai, érzései, a teljes kiüresedés fenyegeti. Efelé tartunk, nem?
– Amikor Angliából visszatért Magyarországra, itthon jobb szellemi állapotokat talált?
– Nem, és ha ma mennék el huszonévesen innen, nem is jönnék vissza. Negyvenen túl azonban már nehezebb külföldön új életet kezdeni, és a nyelv is ideköt: forgatókönyveket fejlesztek és témákat kutatok a Magyar Nemzeti Filmalapnál, és több regénytervem is van.
Fotó: Kovalovszky Dániel
– A Noctambulónak sokáig nem talált kiadót. Mi volt az oka?
– Többen azt kérdezték: miért nem játszódik a történet Magyarországon– A szerelmesek esetleg menekülhetnének Budapestről Erdélybe. Minek ír egy magyar író a száz évvel ezelőtti Angliáról– Szerintem ez szörnyen provinciális szemlélet. Én nem tudok, nem is akarnék a magyar valóságról realista regényeket írni, mert vannak szerzőink, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják. Ráadásul az itteni szépirodalom meglehetősen önreflexív: az írók leginkább magukról beszélnek, ahogy ők látják a világot. Nekem a történet a legfontosabb és a műfajok közötti átjárhatóság izgat.
– Egy mai kortárs írótól azt is elvárják nálunk, hogy eladható médiaszemélyiség legyen, esetleg rappeljen, énekeljen a színpadon. Az irodalmi sikerhez a tehetség már nem elég?
– Biztos, hogy nem. Rengeteg könyv jelenik meg, a könyvesboltokban roskadoznak a polcok, mindegyik kötet jól néz ki, és mindre az van írva, hogy a világ legjobb műve. Hogyan válasszon az olvasó, ha egyre nehezebb az igazi értéket megtalálni– A befutott, híres írót eladja a neve. Ám ahhoz, hogy egy kevésbé ismert vagy pályakezdő író is branddé váljon, marketingkampányok kellenek és persze sok pénz. Ezért a legtöbb kiadó irodalmi trendeket és trendszerzőt menedzsel, aki lehetőleg minden könyvét hasonló műfajban, stílusban és témában írja meg, mert az jól futtatható a piacon. Én viszont nem akarok trendeknek megfelelni, írószerepekben tetszelegni, megmondó emberré válni. Szeretek elvonulni, folytatom majd a videojátékok kutatását. Tervezem azt is, hogy létrehozok egy lepkefarmot, és kihalóban lévő pillangókat, vadlepkéket tenyésztek. A sokoldalúság a mai világban nem előnyös. De nekem így izgalmasabb.
Beregi Tamás
író, forgatókönyvíró, játékkutató. Az 1990-es évektől publikál videójátékokról, főként a játék és film kapcsolatáról, illetve a játékok esztétikai vonatkozásairól.2012-ben a Japán Alapítvány fél éves ösztöndíját kapta meg. Japánban játékfejlesztőkkel készített interjúkat és kihalóban lévő óceáni teknősök mentésében vett részt.
Négy regénye jelent meg. A Magyar Nemzeti Filmalap forgatókönyv-fejlesztőjeként is dolgozik.
