Az író magánnyomozása

Szüleit 2000 karácsonyán rablótámadás érte. Édesanyját brutálisan meggyilkolták. A tettesek máig ismeretlenek. Ön nyomozási és boncolási jegyzőkönyvekből vett részleteket is felhasznál a Gyilkosság mellékszálai című írásában.

A nyomozás már az elején félresiklott. Jelentkezett a rendőrségen egy labilis fiatalember, aki – talán az ötszázezer forintos nyomravezetői díjért – saját ismerőseire tett terhelő tanúvallomást. Állításait semmi sem igazolta. Elmondása szerint ismerősei hajnalban részegen, hirtelen ötletből törtek be szüleimhez, s a rablás gyilkosságig fajult. Csakhogy a helyszínen a rendőrök semmilyen nyomot nem találtak, ami viszont arra utalt: profik voltak az elkövetők. Felforgatták a lakást, a legértékesebb dolgokat mégis otthagyták. Mintha nagyon kutattak volna valami után, és tudták, mit keresnek. De a nyomozók közönyössége megdöbbentett.

Édesapja életveszélyes állapotban került kórházba. Megmentették, de csak pár évvel élhette túl a borzalmat.

Apámon koponyaműtéteket hajtottak végre. Magához tért a kómából, ám semmire nem emlékezett. Hetekig nem is mertünk neki beszélni a támadásról, ő sem kérdezett. Végül elmondtam apámnak mindent. Tudomásul vette, s többet nem szólt róla. Mély depresszióba esett. Eleinte még úgy tűnt, felépülhet, de többé már nem kelt fel az ágyból. Édesanyámat pedig egyszerűen kitörölte az emlékezetéből. Úgy mesélt a közös történeteikről, mintha azokat ő egyedül élte volna meg.

Hogyan lehetett kibírni ennyi szörnyűséget? Hogy tudta ön ezt lelkileg feldolgozni?

Régebbi korokban gyakori volt az erőszakos halál, de a mi kultúránkban nem vagyunk felkészülve erre. A halált is eltoljuk magunktól, nem akarjuk cipelni mások szenvedéseit, amúgy is kemény teljesítményharc az életünk. Aztán egyszer csak jön egy telefonhívás, közölnek valami borzalmas hírt, megnyílik a föld, ránk szakad az ég. Az elején volt bennem gyűlölet, bosszúvágy. Ám hamar elmúlt. Csak a szomorúság maradt, és az a gyötrő kérdés: miért pont a szüleimmel történt? Kívülről nézve a tragédia elviselhetetlen. Belülről: nyereség is lehet.

Mi ebben a nyereség?

A tragédia először agyonnyom, aztán fel kell állni vele, hordozni kell, s ettől erősebbé válunk. Olyan belátásokig, tapasztalatokig juthatunk el, amelyeket enélkül nem élnénk meg. A gyűlölet átfordítható szeretetté. Igaz, sokáig úgy éreztem: soha nem akarok erről beszélni, írni, mert ez túl van a szavakon. Aztán valahogy mégis találtam hozzá írói nyelvet, és ez sokat segített. Az írás is egyfajta „felemelés”, tanulságkeresés. Amíg csak a saját szerencsétlenségemről van szó – az magánügy. Ha irodalommá válik, már túlmutat a személyes fájdalmon.

Azt nyilatkozta: a szüleiről szóló írásával nekik akart emlékművet állítani. Más írásaiban mintha azt is nyomozná: miféle sors kényszerít az áldozati szerepre.

Megpróbáltam kívülről nézni s megérteni a szüleimet. Apám 1933-ban egy kis szatmári faluban született – fattyú gyerekként. Édesanyja férjezett görög katolikus asszony volt, apja viszont a szomszéd zsidó szatócs. Ez nyílt titok volt a községben. A két család közös telken lakott, lényegében együtt éltek. A nő férje a nevére vette a törvénytelen fiút, sajátjaként nevelte a többi gyerekével együtt. Aztán jöttek a zsidótörvények, a holokauszt. A település egyetlen zsidó családjából csak a fiú – apám féltestvére – jött vissza a munkaszolgálatból. Édesapám épp a „törvénytelenségének” köszönhette, hogy megúszhatta: ő katolikusként volt bejegyezve. Keresztény családja megvédte, de igazából nem szerették.

Ön is tudott a „nyílt titokról”?

Csak később tudtam meg. Amíg abban a faluban laktunk, szüleim az utcára sem engedtek ki, tiltottak a többi gyerektől. Valószínűleg így akartak megóvni tőlük. Amikor viszont iskolába kerültem, már ki voltam téve a társaim bántásainak. Leköptek, lezsidóztak. Nem értettem, miért, amikor görög katolikusok vagyunk. Végül el kellett menekülnünk a községből, de nem pusztán ezért.

Mi történt?

Édesapám a gépekhez értett, csakhogy a faluban kevés ilyen lehetőség adódott. A hatvanas évek végén kapott egy munkát, azt is csak azért, mert más nem vállalta. Nem messze a községtől, a Túr partján rizst termesztettek, és kellett valaki, aki napi 24 órában vigyáz az öntözőszivattyúkra. Apám vállalta, s csak néha, éjszaka szökött haza anyámhoz. Az egyik ilyen „szökésekor” kiöntött a folyó, elárasztotta a szivattyútelepet. Apámat okolták az egészért: a helyi téesz iszonyú összegű kártérítést követelt tőle. Mire édesapám beperelte a szövetkezetet. Annyira elszabadultak az indulatok, hogy végül menekülnie kellett, nehogy agyonverjék. Mi anyámmal a faluban maradtunk, nem tudtunk hová menni. Apám egy távolabbi faluban talált munkát. Két évig külön éltünk. Csak ’72 őszén tudtunk újra összeköltözni.

Egyáltalán: hogy lesz egy falusi fiúból költő?

Kiskoromtól kezdve írtam, de sosem gondoltam arra: ez foglalkozás is lehetne. Fehérgyarmaton jártam gimnáziumba, szerettem a matematikát, műszaki pályára készültem. Ám többször, hoszszabb időre kórházba kerültem, és sok minden átértékelődött bennem. Úgy éreztem, mérnökként sosem lennék boldog. Ezért érettségi után a debreceni bölcsészkar magyar szakára jelentkeztem. A Soros Alapítvány támogatásával létrejött az egyetemi folyóirat, abban publikáltam először. Majd elindulhatott egy kortárs irodalmi könyvsorozat is. Itt jelenhetett meg ’88-ban első verskötetem, az Adatok.

A falusi múlt nem jelentett hátrányt az irodalmi életben?

Nekem elsősorban a saját családom történetével kellett megküzdenem. Borzalmas világnak láttam a falut, amely kitaszított minket. A téeszesítéssel mindenkitől elvettek mindent, a magyar falvak hagyományait, szociális rendjét felforgatták, és egy új lumpenréteg került ott hatalomra. Ez rengeteg feszültséget, igazságtalanságot szült. Gyerekként csak a gyűlöletet érzékeltem mindenhol.

Noha ön már az egyetemi évei óta Debrecenben lakik, tanít a bölcsészkaron, írásaiból mégis úgy tűnik: a megaláztatásoknak nem lett vége. Egyik esszéje arról szól: a költő közmegvetés tárgya.

Költő helyett írhattam volna rendszerváltó értelmiséget is. A nyolcvanas években az értelmiségi létnek és gondolkodásnak még komoly presztízse volt. Mára ez megszűnt. Ma annak van értéke, ami gyors sikert és profitot garantál. Emlékszem, Kóka János még gazdasági miniszterként kijelentette: azokat a kutatásokat fogják támogatni, amelyek azonnali megtérülést hoznak, a többi nem fontos. Az értelmiséget jelenleg egyszerre sújtja az általános ellenszenv és a politika lenézése. Sokan joggal felhánytorgatják: nincs független értelmiség. De ez nemcsak egyéni döntéseken, bátorságon múlik, hanem a társadalmi struktúrán is. A közélet anynyira deformálódott, hogy a független beszédnek már nincs fóruma, tere. A nyilvánosság úgy működik: ha valaki – például – Trianonról vagy a holokausztról mond valamit, biztos, hogy egyik vagy másik politikai oldalon felhördülnek. Aztán beáll a csend.

Gondolom, a szüleivel történt tragédia írói szemléletét is átformálta.

Radikális fordulatot hozott mindenben. A rendőrségi nyomozás során átélhettem, milyen, amikor egy gépezet működni kezd, és nincs benne semmi emberség, odafigyelés, semmi szeretet. Kétségbeejtő volt tapasztalni, hogy bármikor kerülhetünk ilyen helyzetbe. És aki ezt egyszer megéli, érzékennyé válik mindenfajta kiszolgáltatottságra.

Egyik írásában Kertész Imrét idézte: „A haláltáborok bezárása után Auschwitz nem szűnt meg. Azóta is abban élünk, legfeljebb már hozzászoktuk.”

Az a fajta kelet-európai posztkommunista formáció, amelybe belekeveredtünk, még inkább láthatóvá teszi, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Naponta tapasztalhatjuk, miként számolódik fel az emberi méltóság tisztelete, hogyan lehet a másikat tárgyként kezelni. A szabadság és a demokrácia ’89-es eszméje mára elfáradt, az eltelt húsz év elvette tőlünk ennek reményét. Az árpádsávos zászlók, a Magyar Gárda megjelenése is ezt jelzik. Kelet-Európában az emberi méltóságot nem sikerült „helyreállítani”. És ez az, ami kontinuitást mutat a haláltáborokkal. Az áldozati lét a mi térségünkben „bevett gyakorlat”, nem tudunk tiltakozni ellene. Elfogadjuk, rábólintunk. Ugyanakkor számomra az írás azt jelenti: fel kell mutatni mindazt, amit nem szabad elfogadni, amibe képtelenség belesimulni.