Az Ilos
Boldogult ifjúkoromban, a hatvanas években még láthattam/hallhattam őt a pesti Operában, mielőtt 1966-ban világhódító útjára indult, és főleg Németország nyugati részén, no meg másutt is elkápráztatta az operarajongókat. Aztán hosszú ideig csak a felvételeivel találkozhattam, a lemezek és a rádió pótolta a személyes jelenlétét.
Különösen Bánk bánként kedveltem, miután hazatérve beállt ebbe a szerepbe. Melis György 45 éves operai tagságának ünnepén is ő énekelte a nagyúr szerepét – mellesleg azon a feledhetetlen estén a jubiláns pályatárs két szerepet, Petur bánt és Tiborcot is alakította az előadásban. Attól fogva, ha ők ketten voltak kiírva a szereposztásban, mindig megnéztem az Erkel-opera második felvonását, az Ilos–Melis-kettőst, Bánk és Tiborc nagyjelenetét. Élénken emlékszem az egyik alkalomra, amikor a szereplőváltozást nem tudatták a nagyérdeművel, és Bánk szerepében a nem kevésbé kiváló szólamtárs jött be a színpadra llosfalvy Róbert helyett. A csalódott rajongók a szünetben megostromolták volna a pénztárfülkét, ha nyitva lett volna. Ott voltam azon az estén is, 2000. március 15-én, amikor ők ketten utoljára énekelték együtt az Erkel Színház színpadán a pór és a főúr párjelenetét.
Forró szívvel, hideg fejjel – ez Tóth Antal mostani portrékötetének az alcíme, és keresve se lehetett volna árnyaltabb kifejezéssel megközelíteni Ilosfalvy művészetét. Nem nappali énekes volt, aki meleg időben is sálba burkolózva tűnik föl a nyilvánosság előtt. A vele készült beszélgetésekben egy halk szavú, már-már gátlásokkal küzdő, pontosan fogalmazó művészt láthattunk. Csak este hét után – mert délelőtti előadásokat nemigen vállalt – robbant ki belőle a mindenkori szerepnek megfelelő érzés, szenvedély. Művészi alkatának ez volt a műhelytitka: semmit privátban, mindent a színpadon.
Profizmusára mi sem jellemzőbb, mint a pesti Operaház egyik legendává nőtt produkciója, a Gardelli vezényelte Manon Lescaut. A címszerepben Házy Erzsébet tündökölt, akivel egykoron az életben is egy párt alkottak. Ám amikor a halhatatlan szerelmeseket a rivalda előtt életre keltették, már szétváltak útjaik. A közönség ebből semmit sem vehetett észre. A harmadik felvonás nagyjelenetében, amikor karddal a kezében igyekszik kiszabadítani a fogságból hűtlen kedvesét, az ügyelőpultnál ott tolongott az egész műszak meg az öltöztetők, hogy vele együtt élhessék át a lángoló szerelem eme varázslatát.
A kötet nóvuma, hogy nemcsak hajszálpontosan leltározza az énekes diadalútjának kritikákban tükröződő hazai és külhoni állomásait, hanem Ilosfalvy egy-egy nagy és fontos alakításáról, az operai alakról és a tenorista művészi megoldásairól szövegközi kisesszéket is közöl: valóságos operakalauz a szerep és az énekes találkozásáról. A könyv bónusza a CD-melléklet. A rajongók eddig kénytelenek voltak beérni két fekete koronggal. A mostani lemezmellékleten tizenöt felvételrészleten hallható a hangja, s ráadásul csupa ritka, külföldi előadás idéződik fel nemzetközi sztársága esztendeiből.
Az ezüstkorong utolsó száma – mi is lehetne más – a Hazám, hazám a Bánk bánból. Sokára ért el hozzá a szerep, mert egy olyan szólamtárs birtokolta, akivel eggyé nőtt a figura. Simándy József volt az ideális Bánk hosszú évtizedeken át. Aztán jöhetett csak Ilosfalvy. Sokan hasonlítgatták kettejük pályaívét, méricskélve: melyikük szerette jobban a hazáját. Nekem fenntartásaim voltak Simándy Bánkjával, de a nyitjára csak azután jöttem rá, hogy Ilosfalvyval láttam és hallottam az áriát, mint egy nemzeti imát. Simándy – nem tudok jobb szót – sírósan adta elő, az örökké vesztes magyarok panaszdalaként. Talán igaza volt. 1213-ban játszódik Katona József drámája, s ne feledjük, nemsokára jöttek a tatárok. Ilosfalvy hazaszeretete modernebbnek tűnt. Ez is egy paradoxon. Ő, akinek végleges hazajövetele után mintha némi idegenes akcentus lett volna a beszédhangjában, izgága honszeretőket is kielégítő tüzes magyarsággal énekelte a Hazám, hazámat, mindannyiszor vastapssal állítva meg a színpadi cselekményt.
Kelecsényi László
