Az év színésze

A Weöres-estje, a Mennyekbe vágtató prolibusz kapcsán írta egy kritikusa: „Fekete elmondja a verseket. Közvetíti a költőt. Hangot ad a nyomtatott soroknak. Tolmácsa az elholt élőnek a félelmétől félholt színész.” Másik recenzens ugyanerről: „Önmagát fricskázó szimfónia.”

Érdemes tudni: Fekete Ernő tíz évvel ezelőtt, a Szent György és a sárkány próbái kapcsán ismerte meg a költő tágabb világát. Eladdig ott volt leragadva, hogy Bóbita, Bóbita táncol. Akkor viszont mindjárt gondolkodni kezdett egy saját estben. Az évekig tartó töprengésből pedig akkor lett produkció, amikor már kínosnak érezte az időhúzást direktora előtt. Profánul szólva: akkor tette bele magát a dologba. Kérdés persze: mit is tett bele?

Fekete Ernő annyit tud: már gyerekkorában színész akart lenni. Még saját, bár igen gyatra verseit is szavalta a család előtt. Színész akart lenni akkor is, amikor még élt az édesapja. Azután is, amikor hétéves korában elveszítette őt. Apja a vasútnál dogozott, negyvenegy évesen halt bele egy tüdőgyulladásba.

Fekete Ernő nem állítja, hogy a lelki megrázkodtatás formált volna színészi képességein. Talán az is csak feltételezés, hogy extrovertált hivatása a kisvárosi gyerekkor introvertált világát ellensúlyozná, amelyben még az elmúlást sem volt szokás túlbeszélni. De az is lehet: minden hatott rá.

Hivatását mindenekelőtt mesterségnek tartja. Nincsenek kedvenc szerepei. Mindig az adott feladat a legfontosabb. Legyen bár Jago vagy Weöres tolmácsolója. Ám azt is gondolja: mestersége egyben pszichoterápia. Jó esetben a néző számára is. Művelőjét mindenképpen kondícióban tartja, fegyelemre kényszeríti.

Fekete Ernő önanalízise szerint hedonista hajlamú és szétszórt. Ám a hétórás előadáskezdés, a reggel tízes próbák ebben erős korlátot jelentenek. Nyilatkozta már: „Biztos, hogy teljesen normális emberek nem kerülnek erre a pályára, mert semmi értelme.” Mondatával szembesítve némi zavart mutat, majd határozottan említi: tizenöt év tapasztalat van mögötte. A maga részéről abban a színházban hisz, amely képes reflektálni a világ történéseire, s közben megérinteni. Ehhez nem elég az értelem, erős érzékenység is kell, amivel könnyen jár némi flúg.

Kritikusai egyébként intellektuális színésznek tartják. Ha ezt olvassa, olykor eltöpreng: dicsérik vagy degradálják?

Kamaszkorában szobája falán Ascher Tamás fényképe függött.

A diákköri színjátszás és az 1988-as Ki mit tud? – tizenhat évesen nyerte szavalóként – után ment először Ascher zalaszentgróti táborába. Ott mondta neki a Katona József Színház rendezője: „Magából lehet, hogy színész lesz.” Erős mondat volt, lehetett kapaszkodni benne.

Elsőre mégis sikertelenül próbálkozott bejutni a Színművészeti Főiskolára. Mondja: vizsgahelyzetben hajlamos begyulladni, szétesni. Ám csak édesanyja volt csalódott, aki munkaügyi előadóként aggódott némileg a fia bizonytalan jövője miatt. Gondolta: próbálkozhatna inkább a tanári pályával. A szombathelyi fiú viszont kinézte egy térképről, melyik színházhoz mehetne a főiskola helyett gyakorlatosnak.

Akkor kerül Veszprémbe, amikor Kapás Dezső is odaszerződik egy évre – majdani igazgatást ígérnek neki – a Petőfi Színházhoz. A következő esztendőben Kapás visszamegy a Vígbe, Fekete Ernőt pedig átsegíti a felvételi vizsga gyötrelmesebb helyzetein. Majd felveszi osztályába.

Fekete Ernő már a színművészetin díjat nyer: a legjobb férfialakításét Ionesco Különórájában nyújtott produkciójáért.

Harmadévben Marton László az egész osztályt a Víghez hívja. De a diákok úgy döntenek: maradnak csak a főiskolán kicsit fejlődni még egy évig. Negyedévesek, amikor Székely Gábort kinevezik az Új Színház élére. Fekete Ernő is hozzá kerül szakmai gyakorlatra. Mint mások, ő is arra vágyott, hogy majd diplomásként is ott folytassa. A főiskola végén azonban Ascher szerződést ajánl neki a Katonához. Nem tétovázik.

A fiatalok, hiába számít konkurensnek, hamar befogadják. Stohl Andrással szinte azonnal barátok lesznek. Amikor megkapja Trofimov szerepét a Cseresznyéskertben, az idősebb kollégákkal is alakulnak barátságok.

Fekete Ernő idén kezdte tizenötödik évadját a Katona József Színháznál. Majd tíz éve arról beszélt: megelégelte a pénztelenségen való kesergést, az arról szóló történeteket, hogy mekkora rangja volt egykor a színésznek. Elmondta: nem vágyik népszerűségre, számára fontosabb az a biztonság, amelyet a színházi otthona ad. Fontosabb, mint akár a magánélete.

Pályakezdő éveinek egykori barátja nemrég oda nyilatkozott: egyebek mellett azért fogott más pályába is, lépett ki a társulattól, mert a „szektás jellegű” színház nem jelentett biztos egzisztenciát. Fekete Ernő ma is azt mondja: őhozzá a Katona sajátos világa passzol. Tudja persze: olyan színháznál, amely nem csupán a színészből, de az emberből is nagyobb részt akar magának, nemigen lesz felnőtté gyermeklelkűségre hajlamos alkotó. De valamit valamiért. Ebben az állapotban könnyebb megőrizni az érzékenységét.

Ez a képlet lényegében a minőségi színház leirata. Baj akkor van, ha a színház vezetői gyerekebbek a társulatnál. A Katonára ez nem mondható. Másfelől: Fekete Ernő televíziós műsorvezetőnek ma sem menne, de a hangját már odaadja egy-két reklámhoz. Autót meg prosztatagyógyszert kínálnak vele. Ez van. Meg egy harminckét négyzetméteres lakás. Öt éve vette. Tizenöt évig lóg még a banknak.

Különben 2007-ben kérte színházának vezetőit: legalább egy évadra csökkentsék a terhelését. Akkor csak egy feladatot kapott, azóta megint sokat. Amikor Eszenyi Enikő tavaly felkérte Jago szerepére a vígszínházi Othellóban, anyaszínházánál kérdezték: ha kiengedik, vállalna-e utóbb részvételt egy táncos koprodukcióban. Nem kívánta a három hónapos próbaidőszakot, de nem tudott nemet mondani.

A vígszínházi kitérőhöz amúgy annyit tesz hozzá: különös érzés kilencszáz ember előtt játszani esténként. Szerepéről kritika fogalmazza: „Fekete Ernő eltökélt-makacs suhanc Jagója – ha megéri – nagy ember lehetett volna még; nem akárki hallgat itt el, alighanem örökre, amikor bevégzi művét. Összeszorított szájjal, majdnem hetykén néz farkasszemet velünk.”

A Katona József Színház színésze idén márciusban érdemes művész lett. Azt mondja: túl van néhány filmen, megesik, hogy rácsodálkoznak az utcán, a metrón. Nem rossz, különös. Népszerűségből ma is éppen elég ennyi.

Magánélete egyébként most sincs nagyon. Csak a színház. De ez nem küldetéstudat. Számára: állapot.

Ami az egyebeket illeti:
a rendszerváltás idején gimnazista volt. Ascher szentgróti táborába készült, más nemigen érdekelte. Ma már tájékozottabb. Van véleménye is, reméli, szerepeiben elbeszélheti. Ha meg úgy adódik, másként is jelzi: szerinte merre, meddig.

Nemrég jól fizető sörreklámra hívták. A stúdióban derült ki, hogy a habos alkohol képei alatt azt kellene szavalnia: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország...”

Fekete Ernő ízlése okán, nem politikai megfontolásból, távozott dolgavégezetlenül. De leginkább azt vélhették róla: talán elment az esze. A maga részéről azt gondolja: így normális.