Az elvek luxusa

Nem vagyok okos, ez derült ki, amikor megnéztem a Menekülj okosan! című előadást. A néhai Szputnyik Hajózási Társaságból kimenekített Mentőcsónak egység – valamint a Füge és a Magyar Helsinki Bizottság – koprodukciója annyira interaktív, hogy már inkább társasjáték, mint előadás; nem az első e nemben, egyébként.

(Hiszen játszunk például a Kamrában bemutatott Terror című előadásban is: mi döntjük el a végét, azt nevezetesen, hogy bűnös-e az a pilóta, aki szándékosan okozta sok ember halálát, hogy megakadályozza még sokkal több ember halálát. A szavazás szépen demonstrálja, hogy a jog és az igazságérzet nem mindig fedi egymást.)

A Mentőcsónak előző produkciójában, a Szociopolyban – még mindig játsszák, tessék menni – egy tipikus magyar falu közössége vagyunk, négy család. Élünk, amiből és amennyiből élünk, családi pótlékból, közmunkából, feketemunkából. Megvan a mi helyi uralkodó osztályunk – a polgármester, a bolttulajdonos, a rendőr, a kocsmáros, akik persze mind szépen össze vannak fonódva –, az ország, de még a legközelebbi nagyváros is elérhetetlenül messzinek tűnik, vagyis a kiszolgáltatottság teljes. Döntési helyzeteink szükségszerűek és korlátozottak: a kitörés lehetetlen, a fölemelkedés, vagyis bármiféle társadalmi mobilizáció ugyancsak. Maximum abban dönthetünk, hogy lefizetjük-e a rendőrt egy első pillantásra is igazságtalan büntetés megúszásáért, kifizetjük-e a drágább helyi boltost, lefizetjük-e a polgármestert, engedelmeskedünk-e a diktatórikus helyi szabályoknak. Korlátozott döntési lehetőségek ezek, hiszen a legcsekélyebb ellenszegülés vagy ellentmondás esetén a legalapvetőbb megélhetésünket kockáztatjuk: a családi pótlékot, a feketemunkát. Időről időre beleütközünk abba – mi, a Jurányiban ülő fővárosi közönség –, hogy elveink, természetesnek és evidensnek tűnő, gondolkodási időt sem igénylő döntéseink sorra elcsúsznak a kis falu valóságán. Úgy adósodtunk el ott percek alatt, úgy kerültünk az éhezés-fázás közvetlen közelébe, hogy remélhetőleg legalább szöget ütött a fejünkbe elveink luxusa.

Erről, az elvek, erkölcsi és egyéb normák luxusáról szól a Menekülj okosan! című társasjáték, amelyben két színész, Kurta Niké és Jaskó Bálint, egy valódi afgán menekült, Amin, és az Amnesty International egyik munkatársa, Iván Júlia az útikalauzunk. Az alaphelyzet: menekülni kell Magyarországról, a cél Finisztán, de ehhez át kell menni a beszélő nevű Hosztílián. Ismét egy faluközösség vagyunk, ismét négy család, és megpróbálunk együtt maradni.

Nem spoilerezném el az összes szabályt, feltételt és körülményt – nem csökkenteném a leendő nézők játékos izgalmát. Legyen elég annyi, hogy a kiszámíthatónak gondolt akadályok mellett felbukkannak olyanok is, amelyekre biztosan nem gondolnánk előre. Iván Júlia a játékvezetői feladatok rutinos és gördülékeny ellátása mellett rendre körülbástyázza aktuális helyzetünket idevágó adatokkal, történetekkel, jogi és egyéb szabályokkal. Amin pedig – akit épp mint rutinos menekülőt kér föl a falu polgármestere, hogy segítse a közösséget – a jelenetek tanúsága szerint elszenvedi az összes mostanában honos indulatot és előítéletet a többiektől, másrészt közben megismerkedünk az ő történetével. (Amely – mármint a történet – tipikusnak mondható, legalábbis én ismerek néhány hasonlót: gyerekként indult el Iránból, ahol papírok nélkül élt, és a szüleit elveszítette, majd sokévi vándorlás, nyomorúságos állomás után vetődött el Magyarországra, ahol Bicskére kerülve fiatalkorúként megkapta az oltalmazotti státust, iskolába járt, leérettségizett és megtanult magyarul. Most ez a hazája. Szerencsés, hiszen mindez évekkel a menekültválság előtt történt – ha mostanában történik, szinte biztosan úgy végzi, mint mi, mármint a játékban részt vevők többsége.)

A menekülésre rákészülünk, vagyis a játékvezetőtől kapunk némi anyagi és tárgyi muníciót – ezekkel gazdálkodhatunk. Hogy ezek az eszközök nem közvetlenül szolgálják a fizikai szükségleteinket, sokkal inkább fizetőeszközök az előre nem látható, legföljebb megtippelhető helyzetekben, az elég gyorsan világos lesz. És természetesen ez is számos döntési helyzetet generál.

A döntések folyamata kézenfekvő: előbb a „család” beszéli meg, hogy a négy fölmerült opció közül melyiket választja, majd a „falu”, vagyis a négy család együtt hozza meg a végleges döntést. Ez a processzus többnyire igen simán ment: mintha mindig kínálkozott volna egy evidensen jó megoldás.
Aztán az evidensen jó megoldásról mindig kiderül, hogy egyrészt nem evidens, másrészt nem jó. És ez a lényege a Mentőcsónak produkciójának (ahogy annak idején a Szociopolyban is): a mi szilárdnak hitt, természetesnek tartott elveink, nézeteink és preferenciáink a luxus kategóriájába tartoznak. Akkor működtethetők, ha megengedhetjük magunknak.

Mert bizony nagyon könnyű szociálisan érzékenynek, szolidárisnak és empatikusnak lenni, ha maximum egy játékban végezhetjük úgy, hogy belefulladunk a tengerbe az ócska gumicsónakról. (Nem, nem igaz, hogy könnyű: láthatjuk kormányunk politikáján és az eredménytelen népszavazás szavazati arányán.) És az is igaz, hogy az ember még játékból sem szívesen mond le a való életben vallott nézeteiről – de kérdés, hogy egy éles helyzetben, amikor a saját és családja élete a tét, hogyan cselekedne.

A játék fordulópontja egy-egy színházi jelenet. Van benne „good guy” és „bad guy”, mert ez színház. A „bad guy” – ez többnyire Jaskó Bálint – viselkedése és döntései kétségtelenül közelebb állnak az adott, rendkívüli helyzetben előforduló reakciókhoz. Ő hagyná hátra az elesetteket, ő nem mérlegeli a morális szempontokat, ő képviseli tisztán és kizárólag a saját menekülése érdekeit. Szinte egyhangúlag és azonnal minden esetben ellene döntünk. Mert alkalmazzuk a fentebb említett – ámbátor az adott fiktív helyzetben meglehetősen emelkedettnek tűnő – elveinket, nézeteinket. Mert élvezzük azok luxusát. De hogy ez luxus, azt azért vigyük magunkkal ebből az estéből. Jót játszottunk.