Az eltűnés sorrendjében

A gyanútlanul jegyet váltó aligha gondol arra, hogy e friss norvég film erkölcse a sumér Hammurápi, a bibliai Mózes, a római birodalom talió- (azaz a viszonosság) elvén meg a primitívek vérbosszúkényszerén alapul: a szemet szemért dramaturgiáján.

A hómaró monstrumon dolgozó Nils Dickman ártatlan fiát megölik a helyi droggeng tagjai. És elszabadul a pokol. Egyesével tűnnek el, bő vérben a bűnösök. Nils úgy működik, mint a bosszúállás cséplőgépe: megállíthatatlanul és szorgalmasan. Sorjázó gyászjelentéseken ennyit még nem nevettünk, mint most.

Nagy szerencse, hogy működik itt egy rivális balkáni droghálózat is. Nils csendes tevékenysége („hó és halál”) egymással szembefordítja a gyanakvókat, s a végén hősünknek elég félreállni, mint a bakternek, amikor az egyetlen vágányon egymás felé rohan a két expresszvonat.

A fekete komédia a skandináv befogadó multikultit is használja: Nils svéd betelepülő, a bérgyilkos kínai vagy japán, de leginkább dán, dán a kokainbáró lecsapott felesége is, a vetélkedő banda tagjai szerbek (albánok?), főhősünknek a bátyja egy ismeretlen pedigréjű, talán thai nővel él. Más erkölcsök, más szokások. Megfoghatatlan egy balkáninak, hogy miért szedi fel a hóból a kutyaszart a helyi asszony. „Mit akar vele?” – marcangolja magát a maffiózó. Érthetetlen!

A jóléti társadalmak – sajnos – hidegben virágoznak. A déliekben nem dolgoznak az emberek, csak leszakítanak egy banánt, oszt annyi – mondják a strandoló országokból betelepedettek. De hát: valamit valamiért...

Beszédes a két bandafőnök főhadiszállásának képe. A helyi kokainbáró steril minimal artban lakik, a szerb „papa” óriási lakógarázsában kristálycsilláros a csicsa, keleti a kényelem meg a fényűzés.

Szűkszavú, intelligens, jelzésekkel operáló filmnyelv, egészen kiváló színészek (Stellan Skarsgard, Bruno Ganz, Pal Sverre Hagen), briliáns forgatókönyv és rendezés (Hans Petter Moland), sokoldalú, összetett élmény. Ajánlom.

Bölcs István