Átlátások

Mindenféléről lehetne gondolkodni itt, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében. Azon például, hogy milyen szerepet játszott a rajz a tizenkilencedik századi újságok életében – és így, természetesen, az újságolvasókéban is. Hogy miként alakult át a századvégen a litográfia technikája. Hogy miért nem tudta elfoglalni az őt megillető helyet ez a művész egész életében, hogy miért csak akkor nyílt meg első önálló kiállítása, amikor azt ő már nem láthatta. Hogy miért becsülték mégis a legnagyobbak, miért tartották számon a legfontosabb alkotók között. Hogy mi a különbség a karikatúra meg a rajzos szatíra között.

Aztán elmélázhatnánk azon is – más tárlatok kapcsán megtettük már elégszer –, hogy milyen kimeríthetetlenül gazdag ez a múzeum és különösen ez a grafikai gyűjtemény! Hogy volt idő, amikor százszámra tudtak új és új (régi és régi) műveket vásárolni a múzeum munkatársai, hogy volt idő, amikor bevett szokás volt a magángyűjtők körében a bőkezű adományozás, hogy volt idő, amikor mindenki, az állam, a társadalom, az egyén boldogan és büszkén gazdagította ezt a közgyűjteményt, mert nagyon a magáénak érezte. Mondom, mindenről – és még megannyi másról – lehetne merengeni az Honoré Daumier munkásságát bemutató kiváló kiállítás kapcsán, ha nem az történne, hogy az embert már a harmadik tárlónál egyfajta áthallás- vagy, ha tetszik, átlátásélmény keríti hatalmába. Hogy hiszen ezeket a figurákat ő jól ismeri, ezeket a történeteket maga is megélte, ezeken az alakokon maga is mosolygott erősen.

Tudjuk, nincs itt semmi tudatosság a rendezők részéről, egy restaurátori munka kötelező következményéről van szó csupán, lehetett volna mindez később is vagy korábban, de mi mégis azt érezzük, egyre tátottabb szájjal, hogy ezt a világot, amelyet a zseniális grafikus elénk tár, pontosan ismerjük.

Amiből nemcsak az következik, hogy remekül eligazodhatnánk a tizenkilencedik századi francia valóságban, hanem az is, hogy ha Daumier ma életre kelne, nem kéne rajzolnia semmit, hogy mai világunkat bemutassa: elég lenne elővenni a régi műveket.

Jolsvai András