Álmok háza
Falusi búcsú a Pozsonyi Piknik, egy kávéházi kvaterkázás, vagy a csoki íze, a pogácsaillat, a Szent István parki gyerekzsivaj. Esetleg Bächer Iván kőrisfája a Pozsonyi Piknik, vagy az a sok száz lufi, ami ünnepelni szaladt fel Fifi néni ablakába, amikor Radnóti özvegye százéves volt. Olyan buli, ahol mindenki ismer mindenkit, színházat néznek meg újságstandot, régiségek között keresgélnek, nyalókát vesznek, söröznek, a teraszokon grillhús illata leng, mert az való sátras ünnepekhez. Ilyenkor a 168 Óra ünneplőt vesz, különkiadásban mondja el, hogy milyen a vigasságnak helyet adó Újlipócia. Szerintünk egy álom helyszíne, ahogy Jolsvai András írja, teraszos vigasság. Lapunk különkiadásából, amely a szeptember 5-i Pozsonyi Piknikre készült, Jolsvai András írását olvashatják.
A Radnóti Miklós utcából fordultam ki épp, az volt a tervem, hogy elérem a trolibuszt, amikor egy futólagos oldalpillantástól földbe gyökerezett a lábam. Heltai Jenő állt a nemrég újranyitott könyvesbolt kirakata előtt. Nem volt nehéz felismerni, az elmúlt hatvan évben semmit sem változott, ráadásul Girardi-kalapot viselt, s cvikkert hozzá, és bár Újlipótvárosban sok fura figura megfordul manapság is (nem hiába hívják a helyiek jobbára csak Lipótnak), ilyen nemigen akad még egy.
– János bátyám! – léptem mellé megilletődve – istenem, de régen láttalak! (Jól belegondolva egyáltalán nem is láttam még Heltai Jenőt – barátainak csak János –, mert mire én felnézhettem volna, ő már az égi redakciókba költözött. De ez semmit sem halványított legendás barátságunkon.)
– Ugye, milyen jól nézek ki a koromhoz képest? – kérdezte felélénkülve. – Mutass nekem még egy száznegyvennégy éves férfit, aki ilyen jól tartja magát!
– Inkább megmutatom, milyen szépen viseltetik irántad az utókor – mondtam, és a drámakötetére mutattam a kirakatban.
– Viszik?
– Mint a cukrot.
Heltai elmosolyodott. Életében is okos ember volt.
– Azért nem ártana neki egy kis reklám. Egy kis felhajtás. Ezért is gondoltam, hogy fellépnék én is a Pozsonyi Pikniken, énekelnék vagy felolvasnék, amire nagyobb az igény, aztán lehetne kicsit dedikálni.
– Remek idea! – lelkesedtem.
Leültünk az Édesmindegy teraszára, kértünk két tejeskávét, és beszélgetni kezdtünk. Én az itteni állapotokról meséltem neki (s bár képben volt, mert, mint mondta, odafönn is olvassák a 168 Órát, igaz, digitális formában, de azért volt mire csodálkoznia), ő meg arról, hogy mennek a dolgok a mennyben. Kiszámíthatóan, megbízhatóan. Mintha Svájcban lenne az ember.
– Dögunalom! – hajolt át az asztalon a János vitéz szerzője. – Évtizedek óta nem történt velem semmi érdekes. Persze hogy nem tudtam írni. Ma is a régi manírjaimból élek.
– Nekem legyen mondva – gondoltam, de inkább rákérdeztem, mivel szándékozna föllépni a Pikniken.
– Nem is tudom – révedt el Heltai. – Olyan régen szerepeltem. Lehet, hogy már nem is kíváncsiak rám.
Csak azért mondta, hogy legyen módom ellenkezni. Megtettem. Középkorú hölgy ért mellénk, összecsapta a kezét, amikor meglátta.
– Istenem, a Molnár Ferenc! A kedvenc íróm! – Aztán egy erkély felé fordulva kiabálni kezdett: – Lajos! Hozd le a Pál utcai fiúkat! – Majd a csodálkozó járókelőkhöz fordult: – Mondom én, hogy ez a Tóth Józsi, ez mindent el tud intézni!
Heltai sértetten felállt.
– Fizetek! – és tértölelő lépteivel elindult a Szent István park felé, az emléktáblája irányába. Alig tudtam utolérni.
– János bátyám! Végül is mit fogsz előadni a pikniken?
– A néma leventét! – mondta, és eltűnt a tömegben.
