Akinek Puskás Öcsi kivette a kezéből a fütyülőjét
„Gyors meccs volt, nagyon gyors, a magyarok mindenekelőtt a játék sebességében múlták felül az angolokat. Puskás a legnagyszerűbb futballista, akit valaha láttam. Ez a magyar csapat legyőzhetetlen” – jelentette ki Leo Horn holland játékvezető „az évszázad mérkőzése”, a 6:3-as magyar–angol után Londonban. Hozzátette: „A vendégek fölényes győzelme nem jelenti azt, hogy könnyű dolgom lett volna.”
Hogy a legendás találkozóra őt választotta bírónak az angol szövetség, az a véletlenen múlt. A Sunderland 1951-ben Hollandiában túrázott, és menedzsere, Bill Murray a portya után azt mondta Stanley Rousnak, az FA elöljárójának, hogy látta „Európa valaha volt legkiválóbb játékvezetőjét”. Az angol szövetség pedig meghívta Hornt 1952. november 26-ra, az Anglia–Belgium-találkozóra (5:0), és annyira elégedetten nyugtázta teljesítményét, hogy csaknem pontosan egy év múlva szintén ő fújhatta a sípot a Wembley stadionban. A magyarok diadalmas vendégjátékán öten voltak az angol–belga-meccs résztvevői közül: Gil Merrick, Alf Ramsey, Billy Wright, Jimmy Dickinson, valamint Horn.
A holland nem utoljára vezetett nagy jelentőségű magyar–angolt: az 1962-es világbajnokságon ő dirigálta honfitársaink és a szigetországiak csoportmérkőzését. Ha gólzivatar nem tombolt is, hazánk fiai a chilei Rancaguában szintén nyertek, ezúttal 2:1-re. Talán simábban győznek, ha a Leopoldot Leóra rövidítő Horn nem ítél jogtalan büntetőt az ellenfél javára. A Népsportban másnap az jelent meg róla: „Az első félidőben kifogástalanul bíráskodott, a szünet után azonban elkövetett egy jelentős hibát: megadott egy indokolatlan tizenegyest.” Ám Tichy Lajos bombagólja után Ron Flowers hiába egyenlített, a találkozót Albert szólója döntötte el. „Flórián császár” a bal oldalon indult el, kicselezett egy britet, s már hallotta Sándor Csikar hangját: „Passz!” Még egy csel következett, mire Sándor újra felkiáltott: „Add már!” Albert azonban elvitte a labdát Ron Springett kapus mellett is, de kisodródott, ezért az alapvonal közelében megállt. Azt látta, hogy Ray Wilson a gólvonalra rohan menteni, míg a hátvédtől kétméternyire ott áll a hiába rimánkodó Hungária körúti jobbszélső. A center átadást mímelt, mire Wilson kilépett, Albert pedig pimaszul a rövid sarokba gurított. Utóbb sokszor kérdeztem Csikart, mi van, ha Flóri, mondjuk, a kapufát találja el. Mindig azt válaszolta: „Megölöm!”
Puskás Hornnak akart menni. Nem 1953-ban Londonban, hanem 1962-ben Amszterdamban. A holland a második BEK-döntőjét vezette, az elsőn (1957-ben) a szériában ötször győztes Real Madrid 2:0-ra nyert a Bernabeu stadion 120 ezer nézője előtt a Fiorentina ellen. (Hornt rövid időn belül 240 ezer ember látta a madridi szentélyben, mert a 3:1-es Real Madrid–Manchester United-elődöntőn is ő sípolt.) Puskás ötvenhétben még nem játszott a királyi gárdában, hatvankettőben viszont három gólt vágott be a Benficának. Mesterhármasával 3:3-ra állt a találkozó, amikor Horn tizenegyest ítélt a lisszaboniak javára. A felháborodott Puskás kikapta a játékvezető kezéből a sípot, és elhajította, a mérkőzés higgadt bírája azonban nem állította ki őt, hanem a felső zsebéhez nyúlt, mintha az Eötvös cirkusz tagja lenne: „Van másik!”
Nyugalma alighanem abból fakadt, hogy átélt összehasonlíthatatlanul nehezebb helyzeteket is. Hollandia német megszállása után ugyanis csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, egyúttal hamis személyazonosságra váltott. „Dr. Van Dongen” vagy „Varing mérnök” néven hajtott végre különböző szabotázsakciókat. A legmerészebb alighanem az volt, amikor tizenegy társával rajtaütött a Wehrmacht fegyverraktárként is szolgáló garázsán Amszterdamban. Az összes ott lévő kocsit és fegyvert az Olimpiai stadionhoz közeli villamosremízben rejtette el a bátor különítmény, amely a legtekintélyesebb holland ellenállási szervezetek egyike, a hadsereg tisztjei alapította Ordediensthez tartozó Stormgroep Amsterdam Nieuw Zuid része volt. A STANZ egységeit az író Tonny van Renterghem irányította; az ő édesapja, Antoine futballkapus volt, háromszor Hollandia válogatottjának hálóját is őrizte a múlt század elején. A labdarúgás nagy hatalom: az is összefügg a játékok játékával, hogy Horn jó barátjának tudhatta Kuki Krolt, a kétszeres vb-döntős, az Ajaxszal háromszoros BEK-győztes Ruud Krol édesapját. Miközben maga is zsidókat bújtatott a Nicolas Witsenkade 9. szám alatti amszterdami házban, nála rejtette el öccsét, Georgot. Bátyját, Edgart nem tudta megmenteni, mert az idősebb testvért elárulták, a Gestapo elfogta, majd megölték Sobiborban, ahol 1943-ban három hónap alatt 34 ezer holland zsidót pusztítottak el. Horn húgát szintén feladta a halál egy ügynöke, aki abból élt – ilyen holland sem kevés volt –, hogy fejpénzért jelentgetett a fasiszta megszállóknak, de Sophie túlélte a lágert.
Horn, aki a Wilhelmina Vooruit csapatának labdarúgójaként tizenhét évesen súlyos sérülést szenvedett, s emiatt hagyta abba a futballt, hamar szembesült a nácizmus szörnyűségeivel. Noha kényszerű pályamódosítása olyan jól sikerült, hogy huszonkét esztendős korában a másod-, huszonhárom évesen pedig már az első osztályban vezetett, 1941-től – származása miatt – nem működhetett közre semmiféle mérkőzésen. Az állását is elvesztette, mert a Lehmann textilüzemben dolgozott, és 1941. október 31-én a holland textilipart – csaknem száz gyárral – teljes mértékben „árjásították”. (Az országban a textil-, valamint a gyémántiparban képviseltették magukat a legnagyobb számban a zsidók.) Felszámolták a Wilhelmina Vooruitet is; hetvenhárom tagjából negyvenkilenc nem élte túl a „végső megoldást”.
Horn a háború után – mint tudjuk – visszatérhetett a vonalazott pázsitra. Noha már 1951-ben a FIFA-keret tagjává vált, „az évszázad mérkőzése”, valamint első BEK-döntője ellenére az 1954-es és az 1958-as világbajnokságon nem kapott szerepet. Az 1962-es Mundialon aztán vezethetett is, valamint partjelző lehetett a Brazília–Csehszlovákia-döntőn (3:1), ám felrúgta a szokásjogot azzal, hogy saját költségére külön szobát bérelt, mert a „santiagói csataként” elhíresült brutális chilei–olasz-meccset (2:0) drámaian elvezető honfitársa, Ken Aston rettenetesen horkolt mellette a másik ágyon. Ekkor került először szembe az immár FIFA-elnök Rousszal, másodszor meg 1966 elején, a Leeds United–Valencia Vásárvárosok Kupája-mérkőzés (1:1) alkalmával. Ez a találkozó negyedórával a befejezés előtt heves verekedésbe torkollt az Elland Roadon. Kezdetben csak Jackie Charlton és Nito kapus csépelte egymást, majd beszálltak a többiek, a közeli szektorokból berohanó nézők, valamint a rendőrök is. Horn otthagyta a balhét, lefújta a meccset, és az öltöző felé sétált. Majd tizenegy perces bunyószünet után újraindította a játékot, de előbb kiállította a Zsiráfnak becézett nyakas Charltont, valamint a valenciai Vidaganyt, aztán a vendégcsapatból leküldte az argentin Sanchez Lagét is. A karrierje során összesen több mint ezerötszáz meccset vezető sporttárs úgy tervezte, a hatvanhatos világbajnokságon búcsúzik el a bíráskodástól, de nem került a vb-keretbe, és meg volt győződve róla, hogy Rous fúrta meg, annál is inkább, mert a tornát Angliában rendezték.
Ezzel együtt akadt még híres meccse elég. Európai létére két döntőt dirigált a dél-amerikai bajnokok tornáján, a Libertadores Kupában – a Santos–Penarol 3:0-t fújta 1962-ben Buenos Airesben, majd a Nacional–Independiente 0:0-t Montevideóban –, és ő volt a színes ruhás döntnök Puskás és Pelé madridi találkozóján a Real Madrid–Santos 5:3-on is (1959-ben). Bizony színes ruhás, mert a játékvezetők közül először merte elhagyni a fekete dresszt. Azt mondta: „A textiliparból jöttem, csak tudom, mit lehet felvenni.” Hatvannégyben előbb a dán szövetség fennállásának hetvenötödik évfordulójára rendezett Skandinávia–Európa-találkozón (2:4) vezényelt Koppenhágában olyan művészeknek, mint a szovjet Lev Jasin, a skót Denis Law, a portugál Eusebio, az angol Bobby Charlton – hogy csak az aranylabdásokat említsük –, majd a brazil szövetség fél évszázados jubileumán tartott Nemzetek Kupája négyes tornán működött közre Rio de Janeiróban. A futball Mekkájába invitálása szinte vb-döntővel ért fel azután, hogy 1963-ban ő dirigálta Brüsszelben a szenzációt keltő belga–brazil-találkozót, amelyet a kétszeres világbajnoki címvédők ellen huszonegy perc elteltével már 4:0-ra vezető „vörös ördögök” 5:1-re nyertek.
Még magyar rangadón is sípolt. A franciák elleni válogatott találkozóra (2:0) érkezett Budapestre 1957-ben, és megkérték, hogy vezesse le egy héttel később az FTC–Vasas-derbit is. (A két mérkőzésnek összesen 174 ezer nézője volt.) Puskás 10-es mezében Aspirány Gusztáv „gurított” kettőt a franciáknak, majd az influenzától sújtott piros-kékek kétszer is vezettek a zöld-fehérek ellenében, de a ferencvárosiak 3:2-re fordítottak. Hornról ez a kritika jelent meg: „Teljes mértékben megfelelt a bizalomnak. Határozottan, következetesen, erélyesen bíráskodott. (…) Tekintélye volt, tudását nemcsak a labdarúgók, hanem a szurkolók is tisztelték.” A tömegtől nem félt, hiszen 1954-ben 113 146 néző előtt dirigálta Glasgow-ban a skót–magyart (2:4), és 1956-ban ő vezette azt a belga–magyart (5:4), melynek még élő résztevői a két ország válogatottjának 1988. március 27-i mérkőzésén (3-0) is felvonultak a brüsszeli Heysel stadionban. A közönség mámorosan ünnepelte a korábbi játékosokat, köztük Ilku Istvánt, Buzánszky Jenőt, Lantos Mihályt, Szojka Ferencet, Puskás Ferencet, Fenyvesi Mátét. (Berendy Pál nem utazott el a régiek emlékezetes köszöntésére.)
Horn most sincs távol tőlünk, helyesebben a sípja egészen közel van hozzánk. Kárpáti Tamás, a Hungarikonok atyja az Ausztráliában élő Lévi Dezsőtől megkapta azt a szerszámot, amelyet Puskás ajándékozott a szállodatulajdonosnak, amikor a leghíresebb magyar Melbourne-ben edzősködött. A síp különlegessége, hogy a holland játékvezető azzal fütyült ötvenháromban Londonban.
Puskás akkor még nem elvette, hanem elkérte tőle, és nem hajította sehova.
