Aczél-tükör

„Nagyformátumú ember volt” – mondja róla természetes szeretettel a lánya, Aczél Anna. Hogy mennyire nagy, mutatja: sokak körében állandó hivatkozási ponttá vált – pró és kontra! Ő támogatta, ő tűrte, vagy ő tiltotta, nem engedte. „Miatta nem lehettem ez meg az” – mondták a valamiben sikertelenek és megtörtek szemrehányóan. Az emigrált Krencsey Marianne szerint például „őt az kicsinálta”. Valóban, csak alig három-négy filmben szerepelhetett évente – teszi hozzá az idézethez ironikusan Aczél Anna. (Megmaradt egy impresszionisztikus kép bennem: a gyönyörű szőke színésznő gyönyörű hófehér Merci kabrioletet vezetett 1963 tavaszán a szürke Thököly úton plein airben, magam láttam a sárga villamosból.)

Ha megvolt a Lucifer, hozzá a kénköves bűzt már magától értetődően lehetett társítani. Aczélra így „ráragadt” jó néhány olyan botrány is, amiben ártatlan volt. Lányától tudjuk, hogy például A tanút, Bacsó filmjét nem ő tiltotta be, hanem Rajk Júlia tiltakozott sikerrel a forgalmazás ellen, mondván: utólag sem szabad nevetgélni a Rajk-peren! És volt, persze, jó néhány olyan ügy is, amiben Aczél fájdalmasan és vastagon benne volt: cenzúrázott, tiltott, fenyegetőzött. Sokan szerették, sokan gyűlölték.

„Tehetséges parvenü, fondorlatos zsarnok, hivatásos forradalmár, pártmunkás” – minősítette Aczélt a vele sokszorosan összeütközésbe került Konrád György. Azonban – mint más jeles alkotók – ő, az „üldözött” is elismerte: „volt minőségérzéke.” „Kellemes kalandor, nappali színész, kultúrára éhes sznob, jószívű linkóci”, de a diktatúra funkcionáriusa – toldotta meg Heller Ágnes.

Amikor 1958-ban megjelent a politikai költészet megújuló képviseletében a Tűztánc című antológia több „vonalas verssel”, Aczél állítólag azt mondta: „A Pekár Gyulánk már megvan, de az Ady Endrénk még nincs.” És ez így volt igaz.

Amint az is igaz volt: Aczélnak ifjú korában megfelelő nevelői, gyámolítói akadtak. Az árva, ambiciózus kőművessegéd/színinövendék Szerb Antaltól kérhetett a maga számára „kötelezőolvasmány-jegyzéket”. Cionista volt, majd illegális kommunista lett, de keresztapjának Radnóti Miklóst mondhatta.

1945 után legális pártmunkás, megyei titkár. 1946. július 6-án azonban bilincsben vitték el Pécsről. A három letartóztató ávós közül az egyiket Komlós Jánosnak hívták, ő a későbbi befolyásos értelmiségi: író, újságíró, kritikus, műfordító, humorista, konferanszié, dramaturg, színházigazgató stb. Aczél öt évet ült börtönben, ezután egész életében nagyothallott: a vallatások során dobhártyáját beszakították.

1956 után a hatalom számos posztján megfordult, s a kultúrpolitika számára többnyire ő szabott mértéket és határt. (Amikor hivatalosan „a művelődésügyi miniszter első helyettese” volt, a tájékozottabbak inkább úgy emlegették: ő „a művelődési miniszter első felettese”.) „Élvezte a hatalmat, de nem volt hataloméhes. A sznobizmusa miatt lehetett fontos neki”, hogy Déry, Illyés, Németh László, Szabolcsi Bence, Lukács György sorsába is beleszólhatott, és ez „a magyar elit nem volt hibátlan abban, hogy úgy érezhette: ő is hozzájuk tartozik” – állapította meg Heller Ágnes.

A közvetlen kapcsolat kegyeltjei ki is használták, hogy Aczélba beleláthattak egy gondoskodó apaképet is, a magyar feudalizmus általuk visszatérően igényelt családfőjéét, aki „eligazítja a dolgokat”. Herskó János számol be arról, hogy magas beosztású megcsalt férj kérte a politikust: beszéljen „eltévelyedett” felesége fejével. Aczél megtette, mondván: „Maga egy intelligens nő, válasszon a kettő közül.” (Mert a balkézi partner sem volt akárki...) Mondta az asszony: „Már választottam.” „Melyiket?” – lélegzett fel Aczél. „Hát mindkettőt” – mondta a hölgy/elvtársnő kihomorítva.

Mások prózaibban, autókiutalásért akartak barátkozni, riszálni ösztöndíjért, kiadási lehetőségért. Innen hát a közkeletű emlék, hogy a politikus gyakran ilyen nyersen kezdte az audienciát: „Mit kér? Állást? Pénzt? Útlevelet?” (A maga korában oly pletyka is keringett, hogy Kossuth-díjas alkotónk éjjel telefonált rá Aczélra: szóljon a tűzoltóknak, mert egy macska „föl van mászva a fára”, és a művész nem tudott aludni a nyávogástól.)

Igaz, ami igaz: Aczélt föl lehetett hívni (ha nem is macskazeneszinten). Lakcíme, telefonszáma nyilvános volt, benne a telefonkönyvben, nem védte parlamenti őrség, a TEK sem állomásozott az előszobájában.

A művészek aztán a maguk módján fejezték ki hálájukat, dedikált könyvekkel, amelyek közt állítólag szép számban lelhetők fel az alázat kötelespéldányai. A rendszerváltozás táján olyannyira leleplezőnek, robbanásveszélyesnek ítélték ezeket a hűségnyilatkozatokat, dicsőítő ajánlásokat, leveleket, hogy Aczél halála után a hagyaték egyes részeit zárolták. Pedig voltak, akik egyenesen azt gondolták, hogy e megnyilatkozások révén újrarajzolható lenne a magyar irodalom kapcsolati térképe, szociometriája. Aczél maga sem kívánta e dedikációk és intimitások publikálását, egyes (azóta megvetően „komcsizó”) alkotók némelyikére pedig kifejezetten a hidegrázás jött rá még a lehetőségtől is. Azonban sem a magánlevelezés, sem a dedikációk sora ma nem kutatható a személyiségi jogok védelme miatt. A terjedelmes könyvtár értékesítése során a művek dedikált első lapjait kitépték, „de megőriztük őket” – mondta Agárdi Péter, a hagyaték kuratóriumának tagja. E kissé tán barbárnak tűnő módszert maga Aczél kezdeményezte, hogy gyűjteményének érzékeny részét megőrizze.

Az azonban világos, hogy a magyar kultúrának sokat használt az afféle ablaknyitás a nagyvilágra, amelyet a Nagyvilág képviselt. A filmgyártás az állami irányítás dacára, kompromisszumok között is igen figyelemreméltó volt. S hogy létezett egy szolnoki, kaposvári, kecskeméti színház meg a Katona, az máig nagybetűs teátrumtörténeti tény.

Aczél figyelt, és élt a hatalmával oda is, vissza is. Amikor Bíró Yvette és családja Romániában súlyos közlekedési balesetet szenvedett, a politikus különrepülőgépet küldetett a sérültért. Majd – amikor úgy látta, hogy Bíró Yvette feltűnően „másképp gondolkodik”, eltávolította a Filmkultúra éléről.

„Nem volt liliom”, ártatlan virágszál – mondta a politikusról Heller Ágnes, aki „száműzetését” főleg neki köszönhette. Mérlegre kell tenni, mondta a filozófus: „miben ártatlan és miben bűnös? Hiszen itt vannak fokozatok.” Mégis: „Aczél György nélkül a magyar kultúra helyzete rosszabb lett volna, mint vele...”

„Ő egy misztifikált figura: azelőtt pozitív irányba misztifikálták, most meg negatívvá teszik” – mondta Popper Péter pszichológus, hozzátéve: „Rettenetes, hogy ebben az országban minden személyes gyűlöletté változik.”

Aczél már több mint két évtizede halott. Hova lettek az általa betiltott művek? Az íróasztalfiókokba visszaszorított kincsek? A belépők az új korszakba? A valódi történetek, amelyek többek a puszta anekdotánál. Az afféléknél, amilyet a Svédországból „visszidált”, Aczéllal ugratós-pártszerű-bolsevik viszonyban lévő Herskó János mesélt el. Eszerint egyik rokona kivándorló-útlevelet kért 1963-ban. A taxivállalat párttitkára azt írta a kérelemre: „Jó munkája és magatartása alapján kivándorlásra javaslom...”
Hülye világ volt, na!