A visszapofázás gyönyörűsége
Egy réges-régi (1994-ben készült) interjúval emlékezem a tíz évvel ezelőtt elhunyt Hofira, akit egy egész ország szeretett. „És nemcsak az egyharmada!” – emelné fel most a mutatóujját Géza, akinek barátságát, szolidaritását, szókimondó, zseniális művészetét nem lehet elfelejteni. Nagyon hiányzik.
- Nem vagyok biztos abban, hogy ez egy vidám szilveszteri interjú lesz, Géza. Ugyanis...
– Miért, rosszkedvű vagy?
- Hát van okunk röhögni?
– Persze. Még azon is, hogy értelmiségi körökben újra divat a depresszió.
- Nem lehet, hogy egyszerűen csak kevesebb kedvünk van röhögni a közélet hülyéin és hülyeségein?
– Nálam ez másként van, Ákos. Én csak röhögni tudok rajtuk.
- Persze, mert a te egzisztenciád az ő hülyeségükre épül.
– A mindenkori főhülyéken mindig muszáj röhögni. Ez nem függ rendszertől vagy politikai hovatartozástól. Nyíregyházán, Békéscsabán, Debrecenben, Szolnokon egész sportcsarnoknyi közönség fetrengett jókedvében az előadásaimon, pedig azt senki nem gondolhatja, hogy ott csak az egyik vagy csak a másik politikai pártból jött volna össze a közönség. Amúgy lehet, hogy a tisztelt publikum politikailag aprítja, sőt gyilkolássza egymást, de engem megnyugtat, hogy valamennyien úgy érezhetik: az ő pártjukon állok. És nem is tévednek.
- Ezt most úgy érted, hogy...
– Úgy... Én a közönség pártján állok, az anyósom pártján, a kisemberek...
- Várj csak, Géza: van neked egyáltalán anyósod?
– Van, persze. És ha hiszed, ha nem: ő tényleg tudja.
- Mit?
– Azt, hogy az emberek mikor, mihez mit szólnak.
- És most hogy van az anyósod?
– Egészségileg?
- Közérzetileg.
– Úgy, ahogy te meg én meg mindenki. Talán egy kicsit jobban, mint az előző turnusban. Például attól, hogy naftalinba teheti az árvalányhajat.
- Nem ambicionálja, hogy nagyságos asszony legyen?
– Azt szeretné, ha megmaradhatna Margit néninek. És magyarnak.
- Ezt most miért mondod?
– Azért, mert ő az egyik szomszéd országból származó kisebbséghez tartozik.
- Na és?
– Na és volt, akinek eszébe jutott, hogy akkor talán nem is magyar. Miközben világéletében itt élt, és a magyaron kívül semmilyen más nyelven nem beszél. De, ugye, nem igazán magyar neve van, ezért néhány agyalágyult szerint ő, szegénykém, idegen.
- Volt, akinek az is eszébe jutott, hogy te sem vagy elég magyar, Géza.
– Sőt! Az jutott eszébe, hogy le kellene engem söpörni a színpadról. És jött a nagy leleplezés, hogy ez a szemtelen Hofi eredetileg Hoffmann.
- Gondolom, a keresztleveled érdekelte a kézimunka-tanárnőt...
– Naná, majd a neveltetésem!
- Apropó: hol nevelkedtél?
– Kőbányán. Anyám ott dolgozott Sterilében.
- Melyik cég a Sterilé?
– Rosszul mondod: steril lé. Az egy üzem a konzervgyárban. Ott teszik be a halakat a steril lébe. Amikor megkapták az élüzem címet, akkor azon problémáztak, hogy mit írjanak ki: azt, hogy „a halüzem élüzem”, vagy azt, hogy „az élüzem halüzem”. Nem viccelek... Szóval, az anyám ott volt először betanított munkás, később helyettes műhelyfőnök. Apám meg a Dohánybeváltóban melózott.
- Mondd csak, Géza, gyerekkorodban kinek bohóckodtál?
– A húgomnak, az anyámnak, az osztálytársaimnak. A tanáraimnak is óra közben. De ezzel nem volt mindig nagy sikerem náluk.
- Rossz gyerek voltál?
– Fene tudja. Csibész voltam. Jópofa. De tudod, a bohóckodó gyerekre vagy azt mondják, hogy jópofa, vagy azt, hogy pofátlan.
- Igen. És ez a kétféle megítélés aztán végigkísérheti minden közéleti bohóc életét: akár parodista az illető, akár publicista.
– Na, értem, hogy érted. Ebből a szempontból a pojáca és a kommentátor sorsa elég hasonló.
- Abból a szempontból is, hogy mindkettőnek szüksége van publikumra. Gondolom, te színésznek készültél.
– Csodálkozni fogsz: én inkább arra készültem, hogy majd felmegyek a színpadra, és ott csak rajtam lesz a fény, és mindenki engem néz.
- Egyáltalán nem csodálkozom. A színésznek játszótársak is kellenek, ez biztos, mert, mondjuk, a III. Richárdot nehéz egyedül eljátszani. De a te egyszemélyes műfajod nem társakat igényel, csak személyzetet.
– Így van. De hát nem volt más választásom, érettségi után jelentkeztem a Színművészetire. Mind a három vizsgán átmentem...
- De hiszen...
– Várj: három egymást követő évben mindig átmentem egy vizsgán. Így kell érteni. Básti Lajos mindig fölvett az első vizsgán, Simon Zsuzsa kirúgott a másodikon.
- Elkeseredtél?
– Naná. Gondold el, utána nem kaptam még működési engedélyt sem az ORI-tól, pedig szegény Alfonzó is protezsált. Aztán meghallgatott a Vidám Színpadon egy rendező, és csóválta a fejét, hogy amit én nyújtok, az nem az a színvonal.
- Kiről van szó?
– Mindegy. Már nem rendező. Én meg aztán voltam melós a porcelángyárban...
- Azt olvastam, hogy porcelánfestő voltál.
– Ipari porcelánt festettem, nem vázát. És kocsitoló is voltam a téglagyárban.
- Hogyan lettél mégis színész?
– Úgy, hogy elvégeztem Rózsahegyi színiiskoláját, utána meg Szendrő Józsi bácsi szerződtetett Debrecenbe.
- Segédszínésznek?
– Játszottam én ott főszerepet is. Igaz, sohasem úgy, hogy rám osztották, hanem mindig beugróként. Józsi bácsi odajött, és megkérdezte: „Mit csinál ma este, Hofi?” „Semmi különöset – feleltem –, ráérek.” „Mennyire örülök – csapta össze a kezét Józsi bácsi –, akkor maga lesz ma este a francia király a János vitézben...” Tizennégy komoly szerepet kaptam így Debrecenben. De az én igazi főszerepeim premier után jöttek. A színészklubban. Ott én mindenkit „megvertem”. Nekem ott hangosabb sikerem volt, mint bárkinek a színpadon.
- Már bocsánat, de ez a büfészínész sikere. Azé a színészé, aki nem jó a színpadon, de ha kimegy a büfébe, ott remek.
– Csakhogy én nem az igazi előadás helyett szerepeltem a büfében, hanem ott kezdtem kipróbálni azt, amit most is csinálok.
- A politikai kabarét?
– Nem, az még csak pamflet volt. A politikát először Komlós János bűvölte bele a műsoromba a Mikroszkóp Színpadon.
- Gondolom, akkoriban már csak azért is rászorultál Komlós ötleteire, mert nem lehettél olyan jól informált, mint ő, meg hát Komlós ezerszer jobban kiismerhette magát a három T világában, mint te.
– És szerinted engem tűrtek, vagy tiltottak, vagy támogattak?
- Szerintem veled kapcsolatban az Illetékes Elvtárs rafináltan gondolkozott: „Úgy teszek, mintha tűrném a Hofit, holott valójában támogatom, mert az, hogy tűröm, az én tolerálóképességemet mutatja, hülye lennék tehát tiltani.”
– Nézd, Komlósnak talán megmondták az elvtársak, hogy mit igen, mit nem, de én csak azt tudtam, amit bárki. Hogy például Brezsnyevről nem lehet paródiát csinálni. De azt voltaképpen mindenki tudta, hogy meddig lehet elmenni.
- A pojáca is, a kommentátor is... Igazad van, Géza. De éppen az a kérdés: kritizálhatja-e az ember azt a hatalmat, amelynek elfogadottságához akarva-akaratlanul végül is hozzájárul?
– Ezt a kérdést, öregem, bárkinek felteheted, aki a nyilvánosság elé lép. Egyébként, ha az ember szereti a feleségét és a felesége főztjét, attól még nyugodtan szólhat neki, ha úgy érzi, hogy sós a leves.
- Maradhatunk ennél a hasonlatnál. De mi van akkor, ha az embernek az lenne a morális kötelessége, hogy az egész lábost fölborítsa, úgy, ahogy van, és ehelyett csak megjegyzi: sós?
– Az én műfajom más, a láboslökdösés meg a biliborítgatás inkább újságírói műfaj. Nem gondolod?
- ...
– Na mi van, nagyon szótlan lettél.
- Az! Gondolom, hogy beleszaladtam a saját élesre fent kérdésembe.
– Kár volt olyan buzgón köszörülni.
- Na jó. Nem beszéltünk még a ’94-es választásról. Május elején hallottam a Madách Kamara előcsarnokában ezt a mondatot: nem lesz könnyű a Hofinak, mert ha az övéi kerülnek hatalomra, hogyan teszi majd őket nevetségessé.
– Hülyeség. Ami nevetséges, az nevetséges. Mindegy, hogy ki van hatalmon.
- És ez a mostani garnitúra jobban tűri a kritikát, mint az előző?
– Ez a garnitúra tűri. Az előző nem tűrte.
- Igaz, nem kímélted őket...
– A maiakat sem kímélem. Idefigyelj: engem nem érdekel, hogy ki liberális, ki konzervatív, mert az egész csak arra való duma, hogy egymást gyilkolják. Én, öregem, amikor itt szombat éjjel befejezem a műsort, kocsiba ülök, és a következő hét péntekjén jövök vissza.
- És mit csinálsz szombattól péntekig?
– A haverokkal vagyok.
- Kőbányán?
– Ott is. Meg vidéken.
- Mit csinál a vidéki haver?
– Szánt, vet, ültet, fát aprít. Paraszt. Tanyája van. Én meg ott időzöm nála. Járom az erdőt, horgászok, jókat eszem, iszom, dumálok, megvagyok.
- Jár újság a tanyára?
– Nem jár. Nem is kell. De minden este úgy nézem a híradót, mint annak idején az apám. Beszélgetett a tévével.
- Visszafeleselt a műsornak?
– Vissza. Meg káromkodott. Én ugyanezt csinálom. Visszapofázok.
- Kinek?
– A közéletnek.
- De ha valaki csak tévét néz, honnan tudja, hogy mit beszélnek az emberek a kocsmában?
– Nem figyeltél, Ákos. Nemcsak azt mondtam, hogy eszem, azt is mondtam, hogy iszom. Nyugodj meg, ott vagyok.
- Hol?
– Kocsmában, piacon, mindenhol, ahol dumálni lehet. És ott leszek jövőre is.
- Jut eszembe: ez szilveszteri interjú. Milyen évünk lesz a jövő esztendő, Géza?
– Mindenki azt mondja, hogy kurva nehéz lesz. Nem tudom. Szerintem megint sokat fogunk röhögni...
Hofi véleménye Orbánról:
