A vadászat

Olyan a világ manapság, hogy ha egy filmről annyit mondunk, harmadik hónapja játsszák, már nagyon sokat mondottunk róla. Annak a filmnek bizony nagyon kell tudnia valamit. (Ne menjünk el messzire ebben az irányban, de annyit azért jegyezzünk meg, nincs ez így jól. És szerény véleményem szerint nem is kellene így lennie – úgy tudniillik, hogy ha az ember, teszem, beteg, vagy elutazik, vagy e két dolog kombinációja áll fenn, és csak, mondjuk, egy hónappal a bemutató után ocsúdik, jobbára már bottal ütheti a keresett film nyomát. „Mindjárt kijön dévédén” – mondják neki biztatólag, az ember meg legyint, és nem kezdi magyarázni, a régiekkel szólván, hogy „mecsoda különbség!”.)

Akárhogy is, A vadászat harmadik hónapja megy nálunk, és még mindig székéhez szegezi a nézőit. (Közöttük nem egy olyant, aki nem először látja a darabot.) Persze a jó híre megelőzte, e tavaly készült film végignyerte már az európai fesztiválokat, s méltán.

Thomas Vinterberg filmdrámája egy dán kisvárosban (faluban inkább, csak magyar szemmel látszik kisvárosnak) játszódik. Lassú, békés kezdő képsorai, kistotáljai, kameramozgása (pedig még mit sem sejtünk) már előrevetítik a tragédiát: aztán, hogy az bekövetkezik (a tragédia az, hogy nincsen tragédia, csak úgy látszik, mint ha lenne), jelenetről jelenetre süllyedünk egyre mélyebbre a főszereplővel együtt – Vinterberg szinte eszköztelenül (ne dőljünk be neki, minden nagyon pontosan kiszámított, felépített ebben a filmben, minden gesztus, minden hang, minden háttér) mutatja be a szörnyű örvényt, amibe ártatlan főszereplője került, mutatja be azt, hogy a közösség milyen veszélyes lehet, ha elszabadul a láncáról.

Egy gyermeklány félig játékból, félig sértettségből megvádol egy férfit, hogy molesztálta. És a férfi, aki eddig megbecsült tagja volt ennek a közönségnek, hirtelen pária lesz – kiközösítik, kilökik, levadásszák. Mats Mikkelsen, a főszereplő (alakítását csak felsőfokokban jellemezhetjük) még meg sem érti, mi történt vele, már elveszett.

A bíróság ejti a vádat (mi, nézők mindvégig tudtuk, hogy ártatlan), a közösség látszólag visszafogadja.

És akkor kezdődik a vadászat...

Jolsvai András