A Titanic utasai

Független filmek, dokuk, thrillerek vagy olyan nemzetek mozijai kerültek az egyes szekciókba húsz éve még, amelyeket nem az élvonalban jegyeztek. Azóta jócskán átformálódott a film világa, átrajzolódott a filmes térkép – hódítottak a dánok és a skandinávok, erősödik Kanada és a volt szovjet szféra egyik-másik országának filmtermése –, új utasok kerültek föl, de a Titanic a neve ellenére megbízhatóan megy tovább, minden évben kicsit igazodva a szélirányhoz. Sőt a hazai közegben sajátos mellékszerephez is jutott, hiszen a 2012-ben utoljára megtartott, már „fapados” Filmszemle után a Titanicra hárult egy-egy magyar film fesztiválon való bemutatása. Ez most meg is történt, egy nagyjátékfilm és két rövidfilm erejéig, valamint egy in memoriam Jancsó-válogatás is összeállt. Hogy jövőre mit kell felvállalnia a fesztiválnak a magyar filmért, az még távoli kérdés; mindenesetre sokat ígérő, hogy idei programjába egy nyílt szakmai találkozót is behozott a filmes felsőoktatás helyzetéről.

Izlandi lovak

A mostani mezőnyben a mozik társadalmi fókusza, problémaérzékenysége volt a legfeltűnőbb. Dőltek a tabuk kicsiben és nagyban, az izlandi lovak nemi életétől a kanadai homofóbián át az ökoterrorizmusig. Árnyaltan fogalmazó, kifinomult filmvilágot hozó művek jöttek a világ minden tájáról – egészen frissek, néhány 2014-es évjáratú –, sőt több remek első film is. Közhelyes panelekkel alig találkozott, aki beült a vetítésekre, viszont sok megdöbbentően hiteles pillanatot kaphattunk. A fesztivál reakcióképessége is bizonyított: az utolsó napon hirtelen megnyitott a nemrég bezárt Tabán mozi, és a legkedveltebb filmekből pótvetítést rendezett.

Az előző évekhez képest – a tavalyi zsűrielnök, Jiří Menzel javaslata nyomán – az európai filmek egy szekcióban szerepeltek, már nem bontották őket országokra. Ez látványosabbá tette a közös szemléletmódot, a tér- és időkezelésnek egy érezhetően markáns vonulatát, amely szépen újítja meg a különféle újhullámos tradíciókat, és sokat merít a dokumentumfilm látásmódjából is. Külön szekciót kaptak a keleti, az amerikai független filmek, illetve az Európán kívüliek – köztük kazah, kanadai, kínai, kambodzsai és dél-amerikai mozik –, illetve egyes műfaji csoportok.

Sorsok, konfliktusok

A Szász János vezette zsűriben idén Andy Starke brit producer és Santa Lingeviči?t?, a vilniusi filmfesztivál művészeti igazgatója vett részt; a versenyprogramba olyan alkotások kerültek, amelyek ritkán kibeszélt, súlyos kérdések körül pörögnek. Úgy tűnik, a Titanic a társadalmi ütközőpontok felé mozdult el: keresi a kirekesztés, az idegengyűlölet, az erőszak, a kiszolgáltatottság, a másik oldalon pedig a közösségek útkeresésének csomópontjait. A filmek erős szociológiai vonatkozása néha úgy tár fel alig észlelhető konfliktushelyzeteket, hogy közben megmarad az egyedi sorsok közegében.

A fesztiválgyőztes bolgár film, a Viktória is ilyen – és ez a kettős vonulat, a rendszerváltás utáni talajvesztés tapasztalata és a történelmi példázat párhuzama rajzolódik meg az elsőfilmes író-rendezőnő, Maya Vitkova mozijában. Amit a németek a Goodbye Leninben néhány éve szatírává érleltek, azt Vitkova bravúros iróniával és gyönyörű metaforákkal szövi bele egy anya-lánya kapcsolatba. Az amerikai Átmeneti állomás a fiatalkorú bűnözők zárt világát nyitja meg, a chilei Alejandro Fernández Almendras filmje (Embert ölni) az utcai bandák és a középosztály durva összeütközéséről készít naplót. A francia Thierry de Peretti Apacsokja szintén kiskorú bűnözéssel foglalkozik, de a helyszín Korzika, az összeütközések pedig legalább annyira hordozzák a generációs, a jóléti és a faji (európai–arab) konfliktusokat. A film szikár, dokumentarista stílusa az utolsó jelenetben megdöbbentő tablóval szembesít: a luxusnyaraló medencéje körül bulizó gazdag fehér tinik lassan, egyenként fordulnak szembe a nézővel, és a tekintetükben megvillan a gyanakvás; lazán egymásba kapaszkodnak, összezárnak, és ezzel az alig jelzett mozdulattal kizárnak mindenkit, aki más.

A kanadai film csodagyereke, a még mindig csak 25 éves Xavier Dolan erőszak és empátia paradoxonját fogta meg a Tom a farmon című filmben. Hitchcock klasszikus krimitechnikájával él, de a filmtörténetben azóta közhellyé vált megoldások nélkül. A mozi talán nem lenne annyira átütő, ha maga Dolan mint főszereplő nem sodorna el a színészi játékával. Így azonban nehéz az elhallgatásos-megnyílós dramaturgia részleteivel bajlódnunk, mert a nézői távolságtartást maga alá temeti egy minden mozdulatában zseniális alakítás.

A török elsőfilmes Alphan Eseli mozijában (A hosszú út hazafelé) viszont a magyar Víg Mihály zenéje old fel minden feszültséget, néha egészen biztos, hogy finom, szélzúgásszerű futamai nélkül a mozinéző nem élné túl azokat a rettenetes pillanatokat, amelyekkel a rendező megdobja. Az első világháború centenáriumát aligha ünnepelte bárki más ilyen kíméletlen, mégis felemelő őszinteséggel, mint Eseli. Egyetlen harctéri lövés sem dördül el ebben a jó kétórás moziban, mégis a legkeményebb háborús dráma, amit valaha láttam. Hosszú vonszolódás a hófúvásban, kiégett falvak között, az emberi méltóság és az éhhalál balladája folyik a vásznon, emberevéssel és emberen túli önfegyelemmel súlyosbítva. És másfél kemény óra után, az utolsó húsz percben a háború valódi természetével szembesülünk, az életben maradás parancsával, ami mindent átír, amit az előző képeken láttunk. Eseli dramaturgiája, színész- és képkezelése, érzékenysége felülmúlja a Nagy Háborúról született eddigi mementókat.

Tiszta gyémánt

Még szerencse, hogy a zord időjárás legalább az izlandiakból nem a tragédiát hozza ki. Benedikt Erlingsson, a Lovak és emberek rendezője minden epizódot egy póni szembogarából indít. Mint egy Shakespeare-dráma prológusában, ott tükröződik az éppen soron következő akadály: egy kerítés, amely elzárja a szabadon legelésző vadpónikat, egy crossmotorként száguldó traktor, vagy a vodkáért akár lóháton a tengerbe úszó elszánt alkoholista. A film rövid történeteket fűz a lovakat tartó, szerető, megszokó, kihasználó emberek és az emberek helyett szenvedő, vihogó, szerető, vágyakozó lovak kapcsolata köré. Előbb-utóbb mindegyik sztoriban helyet cserél ló és ember, barát és idegen, mintha egy ősi animista vallás szabadtéri templomában járnánk, ahol az ösztön, az érzelem és a hülyeség válogatás nélkül megbocsátásra talál. Csodálatos film, tiszta gyémánt a hál’ istennek sehová sem süllyedő Titanicról.