A színésznő és barátai

– Nyolcvanadik születésnapján már Fejes Endre sem lehet ott, aki Pilinszky János mellett meghatározó barátja volt. Ön a mai napig színpadon van, de egyre több a vesztesége. Drámai életszakasz?

– Nem én vagyok fontos. Különben köszönöm, hogy a 168 Órának rólam Fejes Endre is eszébe jutott. Bandi kapcsán más nem keresett, pedig sok mindenkit megszólaltattak a távozásakor. Fejes Endrét Pilinszky János is a kortárs irodalom legnagyobb írójának tartotta. A Rozsdatemetőről úgy vélte, és én is azt gondolom: görög sorstragédiákhoz mérhető.

– Jelenkori reflexiókhoz szokva különösnek hat, egyben példaadó lehet a munkásosztály ábrázolója és a keresztény egzisztencializmus költője közötti harmónia.

– Fejes élőszóban minden mondatába belefűzött egy káromkodást. Véres lendülettel közölte a véleményét, Pilinszky pedig bólogatott: „Úgy igaz, Bandikám, ahogy mondod.” Ők tisztelték, szerették, elfogadták egymást.

– Korosztálya nemesebb lenne, mint a mai generációk?

– Ne vicceljen. Magamnak például sosem fogom megbocsátani, hogy utolsó éveiben nem kerestem Fejest. Igaz, ő is visszahúzódott, én pedig olyannak akartam megőrizni, amilyennek korábban megismertem. Ám ez valójában gyengeség.

– Csak Fejes esetében volt gyenge?

– Említenem kell Schwajda Györgyöt is, akit még akkor ismertem meg, amikor Bíborkát játszottam A csoda című darabjában. Garas Dezső rendezte, a mű utóbb világsiker lett. Évtizedek múltával, Schwajda halálakor az ő feleségétől kért engedélyt Alföldi Róbert igazgató, hogy a Nemzeti Színház előtt búcsúztathassuk Schwajdát, aki még életében megfogadta, oda többet a lábát be nem teszi. A Nemzet Színészei nevében mondtam a ravatalánál: szégyellhetjük, hogy a tizenkét nemzet színésze nem állt ki időben azért, hogy az Európa-szerte elismert József Attila-díjas író megkapja a Kossuth-díjat. Ha így teszünk, nincs az a kormány, amely ellenállt volna. De nem tettük meg.

– Miért nem? Gyengeségből?

– Talán kényelemből, feledékenységből, önzőségből is. Valójában: ez bűn.

– Feldolgozható?

– Az élet tele van csavarokkal, amelyekből józan ésszel sokat lehet tanulni. Értem sem álltak ki, amikor a Művész Színház kapcsán azzal vádoltak, hogy elloptam a teátrum pénzét. Az állítás annyira volt valószerű, mint amikor az én testvéri barátnőmet, Bara Margitot azzal támadták: ősi mesterség művelője. Azt gondoltam, hozzá képest bármelyikünk inkább rosszéletű, mégsem védtük meg nyilvánosan. A Művész színházi eset: feldolgozásában sokat segített, hogy a nagy orosz rendező, Anatol Vasziljev azt mondta, „ezek magát nem érdemlik meg”, és kivitt Moszkvába dolgozni. Ott ünnepeltek, s mire hazatértem, elcsitult az örvénylés. Bara Margittal pedig évekkel az őt ért inzultus után futottunk össze a Parlamentben. Egymás nyakába borultunk, és úgy beszélgettünk tovább, mintha csak tegnap hagytuk volna abba. Fejes Endrével is hasonlóképpen történt volna, ha az elmúlt évek során megkeresem, ha az ember észre ható tapasztalatai mindig erősebbek lennének ösztönös gyávaságánál

– Mi köthető leginkább Fejes Endréhez abból, amit élte során megtanult?

– Fejes-formátumú alkotó nem adhat többet annál, mint ami az írásaiban felfedezhető. Sokat voltunk együtt privát találkozásokon Fejessel, Maár Gyulával, Koltai Lajossal, Pilinszkyvel. Erős élmények, de nem hasonlíthatók ahhoz, amikor például a Cserepes Margit házasságában játszottam. Ő írta, de akkor az enyém is lett. Ezt a maga teljességében persze csak átérezni lehet, megfogalmazni képtelenség. De ha már generációkról is kérdezett, csak elmondom: Teréz lányom több mint egy évtizede külföldön él, és egyszer azzal hívott föl, hogy az USA-ban lévő Death Valley Nemzeti Parkban van, a sivatag övezte szikla közelében, a Zabriskie Pointnál. Arra kért, küldjek ki neki két magyar könyvet, mert azokat szeretné olvasni az ott töltött idő alatt. Az egyiknek Esterházy Péter Harmonia Caelestisét választottam, ajánlva, hogy az apákra vonatkozó második kötettel kezdje. A másik könyv Fejes Rozsdatemetője volt, de izgultam: miként hat ifjú olvasójára a mű időben és térben is távol attól a világtól, amelyben megszületett. A lányom hamarosan újra hívott, és elmondta: azonnal elolvasta a Rozsdatemetőt, csodálatos alkotás.

– Színészként ki ugrik be kapásból, aki annak idején szakmailag sokat adott?

– Nincsenek kevesen. De például Major Tamás egyszer meghívta a szerb Bojan Stupicát, aki akkor Európa egyik legjobb rendezője volt. Velem akart dolgozni, mert látott a Vasvirágban. Major mondta neki: az a gyerek még nem tud semmit. Stupica azt felelte: „Tanítani akarom.” Arbuzov-darabban dolgoztam vele, gyakran ordított fel a színpadra: „Mari, energícsni, energícsni!” Tolmácsán keresztül magyarázta el, nem azt akarja, hogy lendületesebben játsszam, hanem próbáljam megérteni: egy sóhajban éppen akkora energia van, mint egy sikolyban. Ám ez a történet nem illeszkedik Fejes Endréhez.

– Talán áttételesen. Lehet, furcsa lesz, de kikívánkozik a kérdés: létezhet igaz barátság férfi és nő között? Pilinszky irodalmi jegyzetek szerint plátói vonzalmat érzett ön iránt. Fejes esetében érzékelt hasonlót?

– A velemi házunk teraszán Pilinszky egyszer azt mondta a férjemnek: „Tudod, Gyulám, hogy a Mari engem egy alkalommal vérig sértett?!” Én elképedtem. Ő pedig elmesélte az általam már elfelejtett esetet. A FÉSZEK Klubban kérdezte valamikor: el tudom-e képzelni, hogy egyszer beleszeressek? Mire én azt feleltem: „Jánosom, soha.” Nevettünk, amikor felidézte, ahogyan barátok nevetnek az ilyesmin. Fejes meg csak Töcsöriknek hívott. Már a szó hangzása kizárja a plátói tartalmat. Mindketten igaz barátaim voltak.

– A sok „múlt idő” mennyire árnyalja a közelgő születésnapját?

– Valaki nemrég azt kérdezte: ki jut leggyakrabban az eszembe? Ilyen nincs, ráadásul a legeket sem szeretem. Van, amikor Guszti jut eszembe, a régi Nemzeti Színház portása. Vagy Julikám, az első öltöztetőnőm, aki az előttünk járt régi nagyokat is öltöztette. Máskor meg apám, anyám, vagy Fejes, Pilinszky. A férjem, Maár Gyula sokszor. Ki mikor, miért idéződik fel bennem: nem tudhatom. A nyolcvanadik év azzal jár, hogy sokan vannak velem, akikről azt mondják, valójában már nincsenek itt. Ám mindig vannak, akik ebben a világban is éreztetik velem a törődést. De én már nagyon unom magamat.

– Közönsége másként van ezzel. Ráadásul ön az, aki hét éve, hosszú kóma után visszatért a „túlpartról”. Történjen bármi, azóta is dolgozik.

– Nézze, Maár Gyula halála után meghallgattam egy vele készült interjút abból az időből, amikor én a klinikai halál állapotába kerültem. Kérdezték: mit szólt, amikor megtudta, mi történt velem, hogyan élte meg az öntudatlanságom hónapjait? Azt felelte: arról képtelenség beszélni. De hozzátette: biztos volt benne, hogy Mari visszatér, mert neki kell majd előbb elmennie. Elmondta: a Mariban hihetetlen erő van, és elvárja tőle, hogy használja is ezt az erőt.

– Ön gyakran említette: színészetével kapcsolatos kétségein mindig hiteles rendezők instrukciói, elismerő szavai lendítették túl. Lehet, a színpadon túli világban is hasonlóképpen működik?

– A mostani helyzetben már a Jóisten keze is benne van. Most az a feladat: legalább olyan méltósággal várni a halált, ahogy Váradi Hédi, Ruttkai Éva várták. Ők tudták, hogy közelít. Én talán még hozzájuk képest is olyan gazdag életet kaptam, hogy amikor nyolc éve meglehetős hirtelenséggel meghaltam kicsit, az Úr alighanem némi töprengés után úgy határozott: hozzuk csak vissza, ne legyen már ilyen könnyű a távozása. A Nemzeti társalgójában is így szoktam ezt mesélni. Nevetve.