A színész presztízse
Tizenhét év után, a rendszerváltás hajnalán szerződött el a Madách Színháztól. A Magyar Színházművészeti Lexikon internetes változata szerint máig Kanadában él. Valójában évek óta az itthoni alternatív színjátszás egyik meghatározó művésze, szabadúszó. Az idei pécsi országos színházi találkozón a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat nyerte a Szputnyik Hajózási Társaság nevű társulat Bérháztörténetek című előadásában nyújtott alakításáért. A darabot Bodó Viktor rendezte. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
A családi múltja is sajátos, vagy csak a pályafutása?
Szüleim faluról származtak. Apám a háború után két évig szovjet fogságban volt. Majd Budapestre jött szerencsét próbálni, ám csak egy betonelemeket gyártó üzemben tudott elhelyezkedni. Anyám közben az akkori igazságügy-miniszternél cselédkedett. Apámat aztán parasztkáderként kiemelték, megtették gyárigazgatónak. A pártba is be kellett lépnie, pedig nem sok kedve volt hozzá azután, amit a Szovjetunióban látott. 1956-ban ki is lépett. Akkor visszaküldték követ törni, sírkövet gyártani. Idővel megint előrébb jutott, üzemvezetőként nyugdíjazták.
Ön hogyan talált utat a színház felé?
Eleve volt bennem valami exhibicionizmus. A szomszédok élvezték, amikor a Moszkva téri bérház gangján énekeltem. Kórussal még versenyt is nyertünk Csillebércen. Szavalni is elkezdtem. A Rákóczi Gimnáziumban osztályfőnököm, Kovács Endre figyelt a tanítványaira, ő irányított el a Keleti István vezette Pinceszínházba. Keleti is kiváló pedagógus volt. Azt mondta: neki a színház csak alibi, galambászszakkört is vezethetne. A lényeg: értelmet adni a gyerekek életének. Fodor Tamás is ott tanított, aki – egyebek mellett – a demokratikus ellenzékhez jelentett kapcsolatot. A harmadik mester, Mezei Éva pedig lázas igyekezettel próbálta átadni a maga „színházi, műveltségi csomagját”.
Ön Békés András osztályában végezte a főiskolát. Harmadévesen, gyakorlatosként lett első színházi otthona az Ádám Ottó vezette Madách Színház. A társulatban Mensáros László, Feleki Kamill, Tolnay Klári...
Elérhetetlennek láttam őket. De napok alatt természetessé vált, hogy együtt dolgozunk. Ugyanez a folyamat pár perc alatt ment végbe, amikor más színházak rangos művészeivel – például Latinovits Zoltánnal, Ruttkai Évával – kerültem össze a rádióban. Volt, aki próbált segíteni, hogy oldódjon bennem a feszültség. Ám erre nem igazán volt szükség. Az ember normális esetben úgyis tisztelettel kezeli a szakma nagy öregjeit.
Ma már önt is?
Ritkán érzem, hogy hülyének néznének. Ilyenkor azt gondolom: talán én csináltam rosszul valamit, vagy nem ismernek eléggé. Mindenki azt kapja, ami jár neki.
Megengedő. A Madáchtól tizenhét év után ment el, nem sokkal Ádám Ottó távozása után.
Úgy éreztem: izgalmasabb lenne, ha már másoktól kapnám a végszavakat.
Felesége, Csanádi Judit díszlettervező akkor ment tanítani Kanadába. Ön is töltött ott két évet, montreali színházakban játszott angolul. Abból mit profitált?
Olyasmi történt velem, mint amikor apám gyárigazgatóból újra kétkezi melós lett. Ezeknél a társulatoknál mindent magunk csináltunk – a sminkeléstől a díszletállításig.
A Madáchban egy idő után a vezető színészek közé tartoztam. Ha ledobtam a jelmezemet, tudtam, hogy az öltöztető elpakolja. Kanadában visszataláltam a pinceszínházas gyökerekhez.
Viszont egy egészen más országba érkezett haza, mint ahonnan elment.
Kérdezték: számlás vagy? Nem is értettem, miről van szó. Változott a szakma helyzete, a színész megítélése is.
