A szabadság mesterkurzusa
Ő játssza Lear királyt a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Ugyanott megrendezte David Pownall Mesterkurzus című színművét. Mindkét előadás a művészeket bedaráló hatalomról, a megszenvedett szabadságról szól. A Kossuth-díjas színész arról is beszél a 168 Órának, hogy Jancsó Miklós tanította meg őt a szabadságra. SÁGHY ERNA interjúja.
- A Mesterkurzusban Sztálin leckézteti a korszak két legnagyobb zeneszerzőjét, Prokofjevet és Sosztakovicsot. Mi ragadta meg a darabban?
– Egy barátom ajánlotta figyelmembe. Erős előadás lehetőségét éreztem benne. Viszont azt is láttam, a szöveg nem jól mondható a színpadon, nem tükrözi azt a drámát, amelyet a darab mögött sejtettem. Megkerestem Bojtár Endrét, tőle aztán kaptam egy frenetikus fordítást. A hatalom és a művészek között zajló örök vitáról szól a mű. Egyetlen este története, 1948-ban a Kremlben játszódik. Sztálin és Zsdanov magához rendeli Prokofjevet és Sosztakovicsot. Jól megírt darab, minden színésznek arányosan megvan benne a maga tere.
– Dokumentumdráma is a Mesterkurzus?
– Milovan Gyilasz Beszélgetések Sztálinnal című visszaemlékezése az egyik forrása: ő heti rendszerességgel vendégeskedett a „népek atyjának” asztalánál. Szolomon Volkov a Sosztakovics emlékeit rögzítő Testamentum című kötetében megírta a zeneszerzők és Sztálin találkozását a Kremlben. A darab fikció, az viszont tény: Prokofjev és Sztálin egy napon halt meg, 1953. március 5-én. Különös.
– A darab egyik csúcsjelenetében Sztálin előáll az ötlettel: a két zeneszerzővel közösen akar nagyszabású kantátát komponálni kedvenc költője, a grúz Rusztaveli hőskölteményére.
– Az 1200-as években Rusztaveli alkotta meg a grúz nemzeti eposzt, a tigrisbőrös Tariel lovag történetét. Az abszurditása érdekes: Sztálin az új szovjet zenét egy XIII. századi hőseposz feldolgozásával akarja megteremteni.
– Végül a két komponista összehoz egy rémséges művet, és Sztálin akkor döbben rá: az instrukcióiból karikatúra született.
– Ilyen valós, közös zeneműnek nem akadtunk nyomára. Bujdosó János zeneszerző viszont nagyon beletrafált: sikerült egy „nagyszabású dilettáns” zenét írnia. Itt mégiscsak a korszak két legnagyobb zeneszerzője kénytelen kompromisszumot kötni, ha nem akar a Gulágon kikötni. Számomra az a lelki darálás volt érdekes; az a hatalmi huliganizmus, amit a két művésszel lejátszanak. Sztálin figurája egészen briliánsan megírt szerep, az pedig valódi színészi mesterkurzus, amit Gáspár Sanyi művel a színpadon. Fantasztikusan jó érzés volt rendezni őt, és közben irigykedni, hogy te jó ég, mit tud ez az ember!
– Kiélezett, diktatórikus rendszerben jelenik meg a hatalom és művészet viszonya a darabban. Mi érvényes ebből itt és most?
– A hatalom – ilyen-olyan módszerekkel – mindig mindenhol megkörnyékezi a művészeket. Ezért jelenik meg a színpad hátterében a némajáték a gyerekekkel, és a fácska, amely a négy évszaknak megfelelően alakul. Itt élünk Európában, a mérsékelt égövben, ahol tavasz, nyár, ősz és tél váltakozik. Így tudom elmondani azt, ami nincsen beleírva a darabba: ahogyan Sztálin generációját megnyomorította a papneveldében eltöltött időszak, a gyakori megaláztatás, ugyanígy nyomorodott meg egy nemzedék a Sztálin-plakátok alatt, s ebbe a korosztályba már én is beletartozom.
A teljes cikket elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.
