A novellista emléke

„Kilépett a kopár, fátlan Üllői útra, gondosan végigböngészte a kopott aranybetűket Kosztolányi emléktábláján – ötvenegy évet élt. Csak? Eddig sosem jutott eszébe azt számolgatni, ki hány évet töltött ideát.”

Békés Pál negyvenkét éves volt, amikor ezeket a melankolikus sorokat papírra vetette megrázó halálnovellájában, az Állva temessetek címűben. Friss élményét, a halálos kórral való szembesülést írta ki magából. Nem remélte, hogy ebben a fogcsikorgató küzdelemben neki végül négy évvel több adatik, mint Kosztolányinak.

Békés ízig-vérig novellista volt. Egyszer egy műfaji vitában, szűk körben így érvelt: „A világirodalom a nagyregényeket tartja számon, de a tanárnak esélye sincs arra, hogy a novellán kívül mást is elolvastasson a diákkal. Nagy bajban van az az író, aki nem írt novellát.” Ez tűnhetett magyarázkodásnak is, én inkább hitvallásnak éreztem. Fél tucat novelláskötete jelent meg, és fő műve, a Gangregénynek alcímezett Csikágó is igazából novellafüzér.

Persze még sok más is volt, műfordító, drámaíró, meseíró, és számunkra, a Mozgó Világ és a 168 Óra számára legfőképp sziporkázó jegyzetíró, a világ abszurditásának fanyar megfigyelője. Vonzódott a nagyvilági, társasági élethez, de amikor épp benne volt a közepében, mintha időnként el-elment volna tőle a kedve. A Mozgó Világ éves kerti partijain is előszeretettel kötött ki a viszkipad körüli akadémikus viták helyett a kert sarkában a tűznél, és még faragatlan modorom sem riasztotta el. Örökké nyomasztani fog az egyik ilyen eset, amikor – időben körülbelül félúton a halálnovella és a halál között – odajött, érdeklődéssel figyelte, ahogy hólapáttal hadonászva próbálom izzásra bírni a benzinkúti faszenet, és megjegyezte:
– Nem lenne egyszerűbb fújtatóval? Még egy matracpumpával is többre mennél. Egy velencei-tavi nyaralóban tán csak van valahol egy matracpumpa! Megkérdezzem? Kérjek?
– Á, nincs, már én is néztem – feleltem. – A matracpumpa kezd kimenni a divatból. A múltkor nekem is kellett egy a Balatonra, tűvé tettem minden boltot, végül a bolhapiacról szereztem, nem fogod elhinni, mit adtak matracpumpa helyett!
– Mit?
– Lélegeztetőgépet.
Pali szokása szerint fülig érő szájjal, hosszan nevetett. Mindig így nevetett, és közben a szemét le nem vette az emberről. Szép, egyenletes fogazata volt, mint egy növényevőnek, semmi vicsori szemfog. Nomen est omen. Az ujjai is egészen keskenyek voltak, finomak, elegánsak, igazi művészujjak.

– Mindig rád sóznak valamit – mondta végül.
– Nem, ez most tényleg alkalmi vétel volt. Valami kórházból selejtezhették le, nem került többe, mint egy igazi matracpumpa.
– Hogy jut eszébe valakinek, hogy lélegeztetőgéppel fújjon fel gumimatracot? – nevetett.
Még mindig nem kapcsoltam, önfeledten dicsértem a készülék dizájnját, halk járását, kettős légkörét, üzembiztosságát. Hogy a legnagyobb hőségben is hideg levegővel fújja fel a matracot, nem meleggel, mint egy hagyományos kompresszor. Lengyel gyártmány, nem kínai! Végül azt kérdeztem:
– Szerezzek neked is?
Azt hiszem, ennyi idő elég volt neki, hogy eldöntse, ez nem valami morbid ugratás akar lenni, hanem szimpla bárgyúság, mert a derűs mosoly lefoszlott az arcáról, és azt válaszolta:
– Nem. Kösz, de nem kell. – Aztán, talán csak udvariasságból, mert tudta, hogy utólag majd biztos a fejemhez kapok, és nem akarta, hogy túl sokat rágódjak rajta, fanyaran hozzátette: – De azért ez tetszik. A lélegeztetőgépből lett matracpumpa. Úgy látszik, a tárgyaknak is van lélekvándorlásuk.
Borzasztóan földhözragadt voltam hozzá képest, ráadásul meg voltam győződve, egy szerkesztőnek annak is kell lennie. Amikor a fejére olvastam anakronizmusait, hogy a kelta sarkantyúszeg vagy 1647-ben az alsó-derékvitorla-szélszarvkötél merő képtelenség, megint azzal a derűs, méla, állhatatos mosollyal nevetett, és azt mondta:
– Tényleg? Pedig olyan jól hangzott.
Mintha mindig menekülőben lett volna, hol innen, hol onnan jelentkezett. Képes volt elutazni a világ végére, Pekingbe, Makaóba, Fokvárosba, New Orleansba, Moszkvába, Liszszabonba, Firenzébe, Párizsba, Londonba, Olsztynba, Helsingo/rbe, hogy ne ellenőrizhessem, igazat mond-e. Közben el-eltünedezett kórházi kezelésekre az ország keleti végébe, de onnan is a régi hangján tudósított, például egyik szobatársáról, akinek egyik ujját kamaszkorában levágta a fűrész, „több mint negyven éve, de soha nem érezte a hiányát, csak amióta rajta van ez a kórság: eggyel kevesebb körömmel tud vakarózni”. Vagy a körmönfont ápolónői eligazításról: „Először vérvétel, azután fürdő, azután nyalunk, azután kezelés.” „Ö... Mit tetszett mondani a kezelés előtt?” „Csak ellenőriztem, figyel-e.”

Halála előtt két és egynegyed évvel arról tudósított, hogy saját legye van. Egy őszi légy, amely anakronisztikusan túléli az elmúlást, és egyre pofátlanabb. „Azt például kifejezetten rossz néven veszem tőle, hogy meglesi az intim pillanatokat. Nem látom, de tudom, hogy ott ül valahol a polcon, a lámpán, és ironikusan össze-összedörgöli a két első lábát... Nagy túlélő – talán a többedik telet vészeli át a lakásomban. Még az is lehet, hogy irigylem. Észrevettem, hogy a szilveszteri koccintáskor odaóvakodott a poharam szélére, és beleivott. Korábban talán azt mondtam volna: ó, a szemét! És teszek valamit. Most azonban úgy éreztem, ez a légy velünk ünnepel, és otthonos szemtelenségével valamiképpen megváltotta a jegyet a következő évre. Talán fogadalmat tett, ahogyan ilyenkor szokás: túléli ezt a telet is.”

Légy légy! – ez volt a dolgozat címe.