A Mohácsi testvérek

Próba után találkozunk a Radnóti Színházban Mohácsi Jánossal és testvérével, Istvánnal. Karikás szemmel üldögélnek, dideregnek a kimerültségtől.

– A négyórás próba nagyon kemény. Akkor is, ha végignevetjük. Mintha, mondjuk, négy órán át kosárlabdázna az ember fejben. Egyfolytában dönteni kell, irányítani másokat, hogy a legjobb formájukat hozzák – magyarázza Mohácsi János, a szerzőpáros rendező tagja.

A készülő előadásról szűkszavúan szólnak. Még a szövegkönyv sincs kész. A jeleneteket szinte mindig a próbák között írják tovább.

– Hogy bírják ezt a színészek? – kérdem.

– Jól felfogott érdekből nem osztják meg a véleményüket velünk – mosolyog a rendező.

Különös munkamódszerüket persze sokan szeretik. A szakmában gyakran hallani: a színház nem demokratikus intézmény, a színésznek az a dolga, hogy a rendező instrukcióit engedelmesen végrehajtsa. Mohácsiék színházi felfogása viszont alapvetően demokratikus. A társulatban mindenkit alkotótársnak tekintenek. Ha egy színész úgy érzi, csikorog a mondata, átfogalmazhatja a szerepét. Saját személyiségére formálhatja a figurát. A kísérletezést, a kreativitást mindenkitől elvárják Mohácsiék. Legfőképp önmaguktól.

István, azaz Isó, a dramaturg öcs ritkán ül be a próbákra. Inkább otthon bíbelődik a mondatokkal. Színpadi jeleneteket mérnöki pontossággal ír dialógusokba. Precízen kiszámolt összhatás minden karaktere. Előfordult már, hogy állástalan kolléga a szemére vetette: könnyű neki, az ország egyik legjobb rendezője a bátyja, megbújhat a háta mögött.

– Aki azt hiszi, hogy ez olyan könnyű, próbáljon egyszer végigcsinálni velünk egy próbaidőszakot – mordul János.

A darabokat a bemutató után is átírják, javítják. Változik a közönség, a közhangulat, a színész is. Az előadás sem maradhat változatlan. A fivérek gyakran interneten, skype-os szinkronkapcsolásban párhuzamosan írják a jeleneteket.

Tizenöt éve működnek együtt. De már betársult hozzájuk a harmadik fivér, Mohácsi András szobrász is. A Nemzetiben bemutatott A velencei kalmár díszletét is ő alkotta. Felesége, Remete Krisztina az állandó jelmeztervezőjük. Fogadott családtagnak számít Khell Zsolt díszlettervező és Kovács Márton zeneszerző is. Ő muzsikusaival afféle élő színpadkép az előadásokban.

– Egyszer azt mondta Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója: „János, ha rendezni hívlak, az nekünk azt jelenti, öt másik embert is hívnunk kell veled” – nevetnek egymásra a fivérek.

Úgy érzik, igazából mindent a szüleiknek köszönhetnek, akik négy gyereket neveltek fel. (Nővérük Amerikában él.) Édesapjuk mérnök volt, különleges automata szerkentyűk feltalálója. Gyönyörűen faragott is, bútorokat készített. Édesanyjuk a statisztikai hivatalban dolgozott, s végtelen melegséggel, figyelemmel tartotta össze a családot. Ő indította el két fiát a színi pálya felé. János így emlékszik erre:

– Tizenhat éves voltam, amikor édesanyámmal elmentünk a Szentendrei Teátrumba a Tévedések vígjátékára. Hazafelé egyfolytában szidtam az előadást. Mire anyám közölte: ha ennyire okos vagy, miért nem próbálsz jobbat rendezni? Akkor először gondoltam arra, hogy akár tényleg rendezhetnék is.

Mohácsi János amatőr színházaknál kezdett, nyolcszor jelentkezett a színművészetire, nem vették fel. Egyik rendezését megnézte Ascher Tamás is, és annyira tetszett neki, hogy a huszonéves srácot a kaposvári színházhoz hívta 1983-ban. Édesanyjának tett ígéretét is megtartotta János: színpadra állította a Tévedések vígjátéka, avagy a tévedések víg játékát. A Shakespeare-adaptációnak akkora sikere lett, hogy 1990-ben tévéjátékot is rendezhetett belőle.

Amikor Kaposvárra került, a tíz évvel fiatalabb Isó az általános iskolát fejezte be.

– Büszke voltam a bátyámra. Számomra ő nem a híres művész volt, hanem egy ember, akit nagyon szeretek, akire mindig felnéztem.
István később kiment Amerikába a nővéréhez, náluk élt négy évig. Televíziózást tanult, és angolul írt darabokat. Édesanyja mondta egyszer neki a telefonban: mennyire szeretné, ha a műveit János rendezné meg. És az anyai álom valóra vált.

Miután István hazajött, Jánossal megcsinálták első közös darabjukat, a Krétakört. Brecht színművének radikális átiratát 1998-ban mutatták be Nyíregyházán. Abban az évben a színházi találkozó szinte minden díját megnyerték. A testvérek onnantól csakis egymással akartak dolgozni. Együtt hozták létre a híres kaposvári előadásaikat is. István nem szerződött le a társulathoz: kanadai feleségével ma is Budapesten él.

Nem számított, hogy Shakespeare-t vagy operettet visznek színre, mindent átformáltak úgy, hogy a mai Magyarországról mutasson tükröt. Könnyed vígjátékokból is mély üzeneteket varázsoltak elő. Saját darabjaikban pedig nyíltan beszéltek a legégetőbb társadalmi konfliktusainkról, történelmi tragédiáinkról. A Csak egy szög a rasszizmus színpadi látlelete. A Dohány utcai seriff a holokausztot túlélők visszaemlékezéseiből készült. Az Egyszer élünk pedig történelmi tabló a Rákosi-diktatúráról, a Gulagról és a „velünk élő halottakról”.

Az ’56-os forradalomról írt darabjuk – 56 06 őrült lélek, vert hadak – bemutatója Kaposvárott volt 2006-ban. Nem sokkal a budapesti utcai zavargások kirobbanása után. Az előadásban a mártírokat – Tóth Ilonkát, Nagy Imrét – gyarló, esendő emberként ábrázolták. Nemzeti pátosz nélkül. A szélsőjobb ezután támadásba lendült, Mohácsi Jánost gyalázkodó e-mailekkel, telefonokkal zaklatták, fenyegették. István a Népszabadságban védte meg őt. Cikkében azt is írta: „A darabbal olyanfajta megemlékezést akartunk létrehozni, amely végre nem osztja meg az országot. Végre nem könnygázról és barikádokról, nem kocsik felgyújtásáról és gumilövedékekről szól, hanem arról, amiről kellene: hogy mi, magyarok, együtt ünnepelünk. Nem szeretnénk pártharcok közé kerülni. Nem írunk sem a jobb-, sem a baloldalnak, mert akkor csupán a nézők ötven százalékának írnánk.”

– Most már lepereg rólam a politika. Megvetendőnek tartom, ami itt folyik – fogalmaz szárazon István.
János pedig már többször átélte, miként tesz tönkre színházakat, ver szét társulatokat a politikai nyomulás. Huszonöt év után, 2011-ben, az akkor újonnan kinevezett direktor, Rátóti Zoltán kirúgta őt Kaposvárról. Aztán végigasszisztálta – külsős rendezőként – az Alföldi Róbert vezette Nemzeti végnapjait is.

Mohácsi János, amióta szabadúszó, jóval többet rendez, hogy megéljen. Négy gyereke van. Istvánéknál pedig most jön a negyedik baba. Tavaly annyi bemutatójuk volt, hogy állandó munkatársnak kérték fel Róbert Gábor színészt is, aki remek színpadi jeleneteket ír nekik.

Isó negyvenen túl a színművészeti dramaturgia szakára jár jelenleg. Jól jöhet még a diploma. Bátyját erre a szakra sem vették fel annak idején. Irigység, rivalizálás még sincs közöttük soha. Kudarcon és sikereken testvériesen osztozkodnak.