A Miss Daisy rendezője

- Csak a hetvenes években indult el az ausztrál filmgyártás. Miért vette hát fejébe még az ötvenes években, hogy filmezni fog?

– Tizenhat éves voltam, amikor egy osztálytársam mesélte: Sydney egyik mozijában feliratos európai filmeket vetítenek. Ott szoktam rá a mozira. Vittorio De Sica, René Clément és Alberto Lattauda voltak a kedvenceim. A realista filmek vonzottak. Akkoriban mutatták be a Sydney-i Fesztiválon a Körhintát: Fábri Zoltán filmje revelációként hatott rám. Aztán a hatvanas évek legelején, egyetemi tanulmányaim elvégzése után Londonba költöztem, hogy valami filmes munkát találjak.

- Sikerült?

– Akkor még nem. Ugyanis a szakszervezet vezetője addig nem engedélyezte „külsősök” foglalkoztatását, amíg akadtak munkanélküli angol filmesek.

- Mihez kezdett?

– A nigériai filmhivatal keresett munkatársat. Jelentkeztem az álláshirdetésre. Holott azt sem tudtam, pontosan hol is van Nigéria. Mindenesetre én voltam az egyedüli pályázó. De mire megérkeztem oda 1964-ben, addigra a filmhivatal hirtelen összeomlott, csupán néhány rövidfilmet tudtam készíteni. Viszont ott tanultam meg a színészvezetést egy fekete amatőr színtársulatnál: én rendeztem az előadásaikat, sőt magam játszottam a szigorú fehér misszionáriust, aki állandóan parancsolgat. Persze folyton „kifütyült” a közönség... Feleségemmel aztán ’66-ban úgy döntöttünk, visszamegyünk Angliába, noha a szerződésem még nem járt le. Az utolsó pillanatban sikerült kereket oldanunk, nem sokkal később kitört a biafrai háború. Londonba visszatérve elszegődtem a Brit Filmintézethez, ahol megbíztak a kezdő filmesek felkarolására létrehozott produkciós iroda vezetésével. Kicsit be is voltam rezelve, hiszen a filmterveket jóváhagyó bizottságban – Karel Reisz és Lindsay Anderson mellett – mindenféle „Lord” meg „Sir” ült. Ám nagyon közvetlenül viselkedtek: „Szólíts nyugodtan Tommie-nak!” „Engem meg Joe-nak!” Mi gyártottuk Ridley Scott, Stephen Frears és Mike Leigh első filmjeit. Itt tanultam meg a szakma összes csínját-bínját. Hat év után azonban úgy éreztem: most már én is szeretnék rendezni.

- Az „ausztrál új hullám” rendezői – beleértve önt is – idővel világsikerűek lettek, Hollywoodban is kipróbálták magukat.

– Érdekes, hogy afféle „csoportként” emlegetnek minket, mintha minden héten összejárnánk. Pedig szinte alig találkoztunk egymással. Sőt, Peter Weirt, a Holt költők társasága rendezőjét soha sem láttam, Gillian Armstrongot sem, a „Mad Max-es” George Millernek egyszer talán köszöntem valahol, Fred Schepisivel – a Roxanne és a Sikoly a sötétben alkotójával – csak nemrég futottam össze. John Duigant, az August King utazása rendezőjét is csupán azért ismerem, mert a nővére a feleségem. Egyébként Ausztráliában sokáig kizárólag az angolok forgattak, ők is csak nagy ritkán. Ráadásul kicsit sem érdekelte őket a valóság: az általuk képzelt egyik ausztrál westernben a főhős nadrágszíjon viselte a pisztolyát. Soha nem hordta így senki arrafelé. A hősnőt pedig nadrágba bújtatták az 1900-ban játszódó moziban. Egyszerűen képtelenség!

- Ön nem követett el hasonló hibákat, amikor ausztrálként Amerikában forgatott tipikus amerikai történeteket?

– Az érzelmek és a kapcsolatok mindenütt ugyanolyanok. Másfelől én minden forgatás előtt bejártam a történet helyszíneit, hogy megismerjem az ott élőket, szokásaikat, viselkedésüket. Amikor Az Úr kegyelméből című filmre készültünk, Horton Foote író vitt körbe Texasban. Persze hallgatok a színészeimre is. Az említett film egyik jelenetét úgy képzeltem el, hogy amikor a főhős – Robert Duvall alakította – belép az útszéli étterembe, leül az egyik asztalhoz. De Bob tudta, hogy az általa játszott figura csakis a bárpultnál ülne. Ilyen apróságokon múlik, hogy egy mozi meggyőzően amerikai érzetet kelt-e. Louis Malle amerikai filmjei – Atlantic City, Kasszafúrók, Vacsorám Andréval – elég hiteltelennek tűnnek nekem. Mert franciásak. Malle sosem mártózott meg igazán az amerikai környezetben.

- Mindenesetre Az Úr kegyelméből volt az első amerikai filmje ’83-ban. És rögtön Oscarra jelölték, ráadásul öt kategóriában, köztük a legjobb film díjára is.

– És én erről csak a díjkiosztó gála előtti napon értesültem, amikor a Universal Stúdió egyik funkcionáriusával összefutottam valamelyik amerikai reptéren. Már nem tudtam elmenni a ceremóniára.

- Robert Duvall az alkoholizmusából kijózanodott, visszavonult countryénekes szerepében brillírozott a filmben. Ő megkapta az aranyszobrot.

– Bob nagy színész. És őrült figura. Nem bánik jól az emberekkel. Fiatalon Dustin Hoffman szobatársa volt. Dustin mesélte nekem, hogy Bob egy nap elment lovagolni. Leesett a lóról, és az állat patája megütötte a fejét. Az eset után többé nem volt ugyanaz az ember. Megváltozott a személyisége. Azok közé tartozik, akiknek nehezükre esik kifejezni magukat.

- A Bűnös szívekben Sissy Spacekből, Jessica Lange-ből és Diane Keatonból „hozott ki” lenyűgöző alakításokat. Spaceket Oscar-díjra is jelölték játékáért.

– Beth Henley egy az egyben a saját történetét írta meg eredetileg színdarabban, de ő jegyezte a forgatókönyvet is, amelyért szintén Oscarra jelölték. A három nővér közül ő a Sissy Spacek által játszott karakter. Azt hiszem, a párbeszédek humora ragadta meg a közönséget. Én nem szeretem túlbeszélni a dolgokat a színészekkel. Gyakran közvetve irányítom őket: társalgok velük valamiről, aminek látszólag semmi köze a jelenethez. Megnevettetem vagy éppen lecsendesítem őket. Legtöbbjük észre sem veszi, hogy így hozom kellő hangulatba. Azt gondolják, csak az időnket fecséreltük a dumálgatással.

- Legnagyobb sikere, a Miss Daisy sofőrje 145 millió dollár bevételt hozott. Kilenc kategóriában jelölték Oscarra, négy díjat kapott, köztük a legjobb filmnek járó elismerést. Ez a díj Hollywoodban azonban a producert illeti. Viszont a Londoni Filmakadémiától két BAFTA-díjat is átvehetett: a legjobb filmért és a legjobb rendezésért.

– Eredetileg az MGM-nél készült volna a film, de kiszálltak belőle, mondván, nem akarják olyan mozira „pazarolni” a részvényesek pénzét, amely úgysem hoz a konyhára. Abban azért magam is kételkedtem, hogy sokan kíváncsiak lennének egy öreg zsidó hölgy és egy fekete férfi beszélgetéseire. De imádtam a sztorit, amelyben a szerző saját nagyanyjának a történetét írta meg – éles megfigyelésekkel teli. Az új finanszírozók aztán „nagyobb sztárokat” akartak a főszerepekre, Morgan Freeman helyett inkább Eddie Murphyt. Bele se gondoljunk, milyen lett volna a film vele! Jessica Tandyért sem lelkesedtek a producerek, őt addig igazán csak a Broadway ismerte. Dan Aykroyd miatt is – akit nagy nehezen megszereztem Miss Daisy fiának szepére – berzenkedtek, hogy ő sem lesz jó. Én végig kitartottam mindhárom színész mellett, s mindhármukat Oscarra jelölték az alakításukért. Jessica meg is nyerte a díjat. Richard Zanuck producer pedig a legjobb film Oscar-szobrocskáját vihette haza. Miközben hogy utálta még a sztori befejezését is! Lehangolónak találta, hogy az öreg fekete sofőr eteti az idősotthonban az öreg zsidó hölgyet. Nem győztem bizonygatni, hogy ez a szeretet. A nézők szíve megmozdul az emberséges történetekre.