A méhek így csinálják
Vasárnapi idill a Hősök terén. Kisgyerekesek tologatják a gyerekkocsikat, görkorcsolyások görkorcsolyáznak, szerelmesek andalognak. Hosszú sorok tartanak a Szépművészeti Múzeum kiállításai felé (Schiele és kortársai, ha jól láttam, Jolsvai kollega is éppen arrafelé hömpölygött, mérget vennék rá, hogy a jövő héten megosztja önökkel abbéli kalandját), mások a térre nyíló teraszokon hűsölnek. Körben, amerre a szem ellát, rendőrök mindenütt: simák, közlekedésiek és kommandósok. A tér közepén újgárdisták ünneplik hatodik születésnapjukat, fehér ingük szerencsére nem egyenruha, fekete bakancsuk se, a szónok éppen arról beszél, hogy rövidesen minden patkány menekülni fog innen – nem is várom meg a többieket, megkerülöm a Műcsarnokot, a hátsó teraszra igyekszem, egy különös kiállításra: méhkaptárok vannak felállítva az apró teraszon, köröttük éppen védőfelszerelésbe bújtatott méhészek tevékenykednek, nekünk, tárlatlátogatóknak még várnunk kell egy kicsit. Merthogy műalkotás ez itt, a múzeum hátában, egy nemzetközi projekt hazai leágazása, amellyel egyfelől a vészes méhpusztulásra kívánják felhívni a figyelmet (emlékeznek talán, nemrégiben dicsértünk egy hasonló témájú filmet ezeken a hasábokon), másrészt viszont valódi esztétikai élményt nyújtani a méheknek és a méhek által. Az alkotás (helyezzük el valahol a szobor és a performance között) ugyanis a kaptárból és a kaptár fölé magasított (ókori formákat idéző), úgynevezett múzeum együtteséből álland: a méh, amikor végzett közösségi feladataival, akár múzeumba is mehet. Ne mosolyogjanak, kérem, sok dolog derült ki a méhekről mostanában (a jelbeszédük, a kreativitásuk, ilyesmi), miért ne derülhetne ki róluk, hogy szabadidejükben (ha úgy alakul) kedvelik a múzeumot: a királynőről meg a mézről szóló tárlatokat különösen. Még az is lehet, hogy a sok egyforma egyed korántsem gondolkodik ugyanúgy, az egyiknek tetszik, amit lát, a másiknak nem, lehet, hogy politikai nézeteik is különbözőek, van jobboldali here, meg baloldali, de lehet, hogy most elvetettem a sulykot – vagy csak a tér túloldaláról áthallatszó „pusztuljon” esett a mézembe.
Nádas Sándor
