A magyar semmi

A Lövőház utcai Európa Pontban látható Holtpont című fotókiállítása szociografikus mérleg, a világot járt ember rácsodálkozása napjaink szétmutyizott magyar valóságára. Fotókra szabdalt látlelet ez, amely mégis egységes riportázs a megrekedt, becsapott, a múltba, jelenbe és jövőbe egyaránt belefásult vidéki és főváros széli Magyarországról.

Riskó fotóin nemcsak a látható dolgok tűnnek fel, hanem a hiány is, amiért nem teljesek, nem működőképesek tárgyak, falvak, bezárt ipartelepek. Diósgyőrről készült felvétele a légi fotók hitelességével ábrázolja a szinte halott várost. Sehol egy ember vagy kéményből kanyargó füst, de még csak egy árva madár sem. A városi vasmű munkagépét mutató felvételen behavazott harcteret látunk – vesztett csata után. A gép kezelője mintha csak pár percre hagyta volna magára a kőzúzó monstrumot. De ennek már sok éve.

Minden így fest Riskónál. Az országút menti szántó, amelyen céltalanul vagy kéttucatnyi villanyoszlop áll. Szerepük szemmel láthatóan nincs, hiszen nem kötik össze őket vezetékek. Nem szállítanak semmit, és a magyar valóságot ismerve sokáig állnak még itt munka nélkül. A sehova nem vezető, behavazott ösvény, a nyugdíjas szőnyegpadlón hűlő ebédje és az öreg Škoda rozsdafoltjai is mind ezt dokumentálják: a magyar semmit.

Riskó alakjai fáradtak, közönyösek. Kellően kiábrándultak ahhoz, hogy már szót se emeljenek saját nyomorúságuk, becsapottságuk miatt. Egykedvűek azok is, akik még a szerencsésebbek közé számítanak, a bedőlt hitelű, Ócsára készülődő pár arcán mégsem a bizakodás tükröződik, hanem valami mérhetetlen fáradtság. Helyzetüket hitelesen dokumentálja a régi otthonuk falán húzódó hosszú repedés. Ettől is búcsúznak, hogy új életet kezdjenek. De mi már azt is tudjuk, hogy ahová tartanak, ott sem lesz megnyugvás. Új konfliktusok várják őket.

Íme tehát a magyar táj, huszonöt évvel a rendszerváltás után. S ha van valami, ami reményt kelt, az az, hogy a holnapig látható kiállításnak az Európa Pont ad helyet.

Berkó Pál