A közvetítő

- Gondolkodott már azon, hogy egy jászárokszállási fiúból hogyan lett a népiek és az urbánusok közvetítője, az egyetlen ember, aki 1985-ben Monoron képes volt összehozni az egymást világnézetileg és zsigerileg is utáló táborokat?

– Apám életútja több magyarázatot is ad erre. Élete végéig a családot tartotta a legfontosabbnak, ebben volt egy látszólagos paradoxon. Mindig egy palástot próbált a szerettei fölé teríteni, miközben a politikai meggyőződéséért – vagy ha úgy tetszik, a haza javáért – szüntelenül kész volt kockára tenni anyját, feleségét, gyerekeit. Még az apósát, anyósát is meghurcolták miatta, és mégis, soha nem kapott szemrehányást azért, hogy nem tudta megvédeni őket az őt ért csapásoktól. Sose mondták neki, hogy őrült. A másik magyarázat az egyetemi időszakhoz köthető. Amikor Pesten kommunistává lett, a falusi világot felcserélte nemcsak az urbánus, hanem a kozmopolita és metropolita léttel is. Megtanult franciául, németül, utazott, és miközben jött a Márciusi Front, a tandíjreform küzdelmei, a Nemzeti Parasztpárt támogatása, Debrecenben csupa református, vidéki úri gyerekből segített létrehozni azt a kommunista szervezetet, amely a legerősebb volt a mozgalom történetében. Ez is paradoxon. A harmadik, ami eszembe jut, az, hogy bár 1956 után voltak benne várakozások Kádárral kapcsolatban, ezek a hetvenes években megszűntek, és a rendszert menthetetlennek tartotta.

– Mintha az ő korábbi reményeiben a két háború között kommunista értelmiség naivitása és illúziói is visszaköszöntek volna.

– Nemcsak azok, hanem azok a népi illúziók is, amelyeket a legnagyobbak képviseltek, Szabó Zoltán, Kovács Imre, más oldalról Veres Péter, Féja Géza, Darvas József, és még hosszú a sor. Említsük meg Illyés Gyula szomorúságát is, amire ön a mi közös ifjúkorunkból is emlékezhet. Ő még hitelesen képviselte a magyar heroikus pesszimizmust. Annak a nemzetnek a mentalitását, amely túlnő a tragédián, de azért élete végéig hordozza azt. Ennek furcsa, elszomorító végkifejlete lett Csoóri sorsa, akiről már senki sem mondja, hogy vátesz, és senki sem várja tőle, hogy megírja a magyar tragédiát. Egy kicsit avíttas, kicsit megrendítő öreg bohócává lett a jóvátehetetlen nemzeti bajoknak és bűnöknek, amelyekben mindenki sáros persze.

– Az apjáról tehát elmondható, hogy népi kommunista volt, és ez egyfajta tragikus nemzeti sors vállalását is jelentette, de ha jól értem, ebben – a dolog hitelét tekintve – az ő nemzedéke volt az utolsó. Innentől az úgynevezett nemzeti oldal csak egy rossz másolat, se nagyság, se eredetiség nincs benne.

– Erre sem apám jött rá feltétlenül, Csurkát például haláláig becsülte, meg is hívta Monorra. Azt az embert, aki 1990-től kezdve az öklét rázta volna arra a gondolatra, hogy neki bármiféle köze lenne a kommunista Donáthhoz. Anyám viszont, aki horthysta katonatiszt lánya volt, és az angolkisasszonyokhoz járt iskolába, azt mondogatta, hogy Csurkának a szagát sem állja, árad belőle valami eszement kulturálatlanság, egyszóval elviselhetetlen. És neki lett igaza. Istennek hála, hogy apám ezt nem érte meg.

– Visszatérve a közvetítői szerep alakulásához: említette, hogy az apja 1956 utáni várakozásai a hetvenes évek elején megtörtek. Ez azt is jelenhette, hogy új értékeket kellett találnia magának, olyanokat, amelyek aztán alkalmasak lehettek volna egy népi–urbánus-megbékélésre vagy legalábbis egy közös minimumra.

– Hogy ez miképpen történt, nem tudom. Apám mindig őrizte illegális kommunista attitűdjét, minden feljegyzést azonnal megsemmisített, és csak szabad téren volt hajlandó beszélgetni. Általában a budai hegyekben sétált a barátaival. Akik még élnek, mesélik, folyton arról vitatkoztak, hogyan lehetne ezt az egészet szellemileg meghaladni, újjáalkotni, tisztességes rendszerré átállítani. Akkor már kilépett a pártkánonból, a változást nem egy élcsapattól várta. Hozzá kell tennem: nem igazán bízott az elitben, nem hitte, hogy felülről kell vezérelni a társadalmat, mint ahogy nem fogadott el semmiféle kirekesztést, legyen az politikai, vagy szóljon arról, hogy ki a hígmagyar, és ki a mélymagyar. Azt gondolta, hogy az emberi méltóság, az alapvető jogok védelme nem lehet alk- tárgya. Ez egy korai liberális gondolat. Mindebben tulajdonképpen a régi énje erősödött meg, hiszen alapjában mindig is ez volt a véleménye. Főképpen azonban azt értette meg, azt tudta, hogy a kádári rezsim jóvátehetetlen, és nem más, mint stilizált, finomított rákosizmus, amely pedig fordított előjelű horthyzmus.

– De ha jól értem, sosem lett – nem a szó morális, szabadságpárti, hanem politikai értelmében – liberális, sosem akart kapitalista rendszert.

– Nem. A hozzá közel állók rajongtak a parlamenti, képviseleti demokráciáért, és úgy tettek, mint ha a közvetlen, a bázisdemokrácia egy két háború közötti nagy álom lett volna csupán, amely ugyan kétszer, 1945 után és 1956-ban valósággá lett egy rövid időre, de csak a forradalmi helyzet miatt. És lám, ma nincs senki, aki azt mondaná, hogy a képviseleti rendszer igenis záloga a demokráciának: itt van a kétharmados parlamenti többség, és ha megteheti azt – az egyházi törvénytől kezdve a gazdaságon át az unióval való létfontosságú kapcsolatok megmérgezéséig –, amit megtesz, akkor mit ér ez az egész?

– Sokat, amíg meg nem rogyasztják maguk a választott képviselők.

– Vagyis itt jön a civil társadalom önszerveződése, az, hogy képes-e parlamenten kívüli tereken újra megfogalmazni önmagát, a vezetői ellenére és adott esetben a törvényekkel szemben is. Apám bázisdemokrata volt, abban hitt, hogy a magyar nép igenis érett és méltó arra, hogy a sorsát szabadon a kezébe vegye. Az egész mozgalom, amelyet ő a személyes kapcsolatai révén a nyolcvanas évek elején működtetett, ezt szolgálta, és ennek volt a legkomolyabb kifejeződése a monori találkozó.

– Amit aztán soha nem követett több, a szekértáborok visszatértek az undor, a gyűlölet, az egymástól való félelem hisztériájához. Monor is amolyan kínos emlék lehet a számukra, egyéjszakás kaland, felejtendő. Ennek tulajdonítható, hogy Donáth Ferenc ma alig fontos?

– Az apámnál tíz évvel fiatalabb Göncz Árpád megemlékezett róla az első, 1990-es elnöki beszédében. Két embert nevezett meg mint mestereit: Bibó Istvánt és Donáth Ferencet. Mindenki más számára ez az életút szinte vállalhatatlan. Jött egy falusi gyerek Jászárokszállásról, aki az egyetemi évek alatt kommunistaként együttműködött a Nemzeti Parasztpárttal, a szocdemekkel, egyszerre volt urbánus és népi, hogy aztán megjárja a poklot, ami élete végéig tartott. Egy ilyen életutat felvállalni nehezebb, mint Jézus keresztjét lóbálni a hatalom dicsőítésére.

– A közvetítő szerepe ma üres, ami nyilván nem véletlen, de az sem, hogy erről az ürességről mennyire ordít, hogy üresség. Furcsa ez. Mi lenne a sorsa az apjának, ha ma próbálkozna meg azzal a misszióval, hogy ma is van közös ellenség, nemcsak Monor idején: a szegénység, a demokráciahiány, a koszlott, aljas eszmék?

– Ami a hiányt illeti: József Attilával szólva, ma is milliók élnek megnyomorítva, aggódva a holnapért, a munkáért, a gyógyszerért, olyan emberek, akik látszólag hálásak a tízszázalékos rezsicsökkentésért, meg azért, hogy ha van éppen pénzük, kicsit lemehetnek az Adriára, de szűkölnek attól, hogy mi lesz holnapután. Miközben vannak pár ezren, akik úgy gondolják, jussuk van ahhoz, hogy ezeknek mindenét elvéve, szabadon uralogjanak fölöttük. S bizony azt gondolom, az apámnak az volt a különlegessége, hogy mindig az alul levőkkel érzett együtt. Ez az én tőle kapott példám, ezt követem. Tudom, milliók sóvárogják, hogy legyenek olyan emberek, akik a nevükben szólnak, mégis, ha akadnak, kiüldözik őket, vagy korrumpálják és lealjasítják vagy éppen marginalizálják őket. Vagyunk még páran, akiknek apái és nagyapái éveket töltöttek börtönben, és szinte bocsánatot kell kérnünk azért, hogy ápoljuk az emléküket. Ám nem vagyunk hajlandók arra, hogy az életük egy részét kitakarjuk, és azt mondjuk, nekem a kommunista Donáthhoz nincs közöm, csak a népihez, az ’56-oshoz van közöm, de a demokratikus ellenzéket szervezőhöz nincs. Pedig ez így megy. Felnőtt gyerekeim közük egy New Yorkban, egy pedig Amsterdamban él. Én egyiknek sem fogom azt mondani, hogy gyere haza, és vedd fel az apád, a nagyapád terhét. Velem ez a történet befejeződik. Nincs sem morális, sem hitbeli, sem történelmi felhatalmazásom arra, hogy azt a történelmi igát, amit nekem még viselnem kellett, rájuk kényszerítsem. Nekem ez lett a sorsom. Az övék legyen más.