A kortanú

Ez itt a Munkás utca. Kétszer tíz ház mindössze. Csikágó-széli, hétker skanzen. Néhány szatyros a Garay piac felől betér még a pinceműhelyből lett borozóba, gördeszkás srácok kerülgetik a felújított Ladákat. Nemesék öreg Suzukival furikáznak. Nemrég jöttek meg az Adria-partról. Hatodszor ugyanabban a szállóban – ez már törzsvendégstátus. Találkozás a régi cimborákkal.

Ami azt illeti, régi barátság a miénk is, közös programok és utazások emlékeztetnek rá. Most mégis téblábolok: melyik is az a ház? Aztán a pályatárs első feleség, Fehér Klára kapu melletti emléktáblája eligazít. Rég találkoztunk. Az elmúlt években mintha begubóztak volna a hajdani összejárók. Talán az öregedés velejárója, a moziprogramok helyébe lépő kényelmesebb tévé (ha épp van rajta néznivaló) s a „mit láttál, olvastál a héten?” helyetti kor- és kórtörténeti bajok sorolása.

Az első regény

Úgy fogad, mintha előző nap tettem volna be az ajtót. Mozgását, beszédét nem lassították le az évek. Látva, hogy épp elment egy szöveget számítógépén, kérdem, mit ír mostanság. Magyaráz egy novelláról, aztán derűsen emlékeztet, egykor hogy hozzáöltözött a munkához, nyakkendősen, mellényesen ment le a Hungária „mélyvizébe”, hogy az ottani zsibongásban rakja össze mondatait.

Ez ma már kortörténeti, filmbe való jelenet. Persze az indíték ugyanaz. Nem írt ő parancsra sosem, legfeljebb a ’45-ös Szabad Nép-es korszakban. Egyébként ott, a szerkesztőségben ismerkedtek meg Fehér Klárával, és töltöttek együtt boldog évtizedeket, a haláláig. Most elővesz egy kopott kis elemistairkát, és mutatja, ez volt első regénye. A kilencedik születésnapjára apjától kapott töltőtoll bejáratása. Egy kisfiú szabadságharcos históriája.

Aztán arról beszélünk, miként szólt bele mindannyiunk életébe a háború, habár az övé világlátással, Itália felszabadításával (meg azóta tartó imádatával) és négy világnyelv mindennapi használatával párosult. A szabadulás az öt év uniformizált életveszélyéből azonban idehaza nem hozott megbecsülést, sokkal inkább gyanús ostobaságok gátjait.

Minden azzal kezdődött, hogy Horthy törvényei lezárták az egyetem felé vezető útját, sőt amikor gyári munkásnak állt, a hirigsimonok a külvárosban is rátaláltak. Végső megoldásnak a kivándorló-útlevél maradt, és az orvoscsalád biztosította polgári jóléttől való búcsú. Az exodus a bábeli Közel-Keletre vezetett. Ám kiderült: ott a sokféle nyelvtudásból sem lehet megélni, több mindennel megpróbálkozott, de a vigécséget nem neki találták ki. Visszahúzódó természetű volt egész életében.

Akkor viszont már a haifai műegyetem hallgatója, amikor a háborús krízis hírei odaérkeznek, ő pedig önkéntesnek jelentkezik egy angol toborzóhelyen. Huszonnyolcezer sorstársa tette ugyanezt. Belőlük rekrutálódott a későbbi Jewish Brigade. Az a harci egység, amely a szövetségesekkel együtt űzte Berlinig a nácikat, egyszer s mindenkorra szertefoszlatva a „gyáva zsidó” mítoszát.

A zsoldkönyv

Teát iszunk a Lingel-szekrények erdejében, s egy üvegajtó mögül kis vörös igazolványt kapar elő a házigazda. Mutatja is a kopott angol zsoldkönyvet, azt, hogy az első oldalán fedőfestékkel húzták át a születési adatokat, nehogy hadifogságba kerülve a németek felkutassák a hozzátartozókat. Szép gesztus, kár, hogy hátrébb, a „értesítendő szülők” rovatnál ugyanezt elfelejtették megtenni. A fair play szabályaira viszont jó iskolának tartja a British Armyt. Ha például valaki becsületszavát adta, hogy csak családi ügyekben levelezik, annak kijárt havonta egy zöld boríték, amelyhez hozzá sem nyúlhatott a cenzúra. Igaz, hogy fegyverzetük már kezdetben is lehetett volna korszerűbb az első világháborús Lee-Enfield puskánál, amellyel eleinte még repülőre is kellett lőniük.

Parancsnokai szerint Nemes olyan bátor harcos volt, hogy négy kitüntetést is kapott. Pontosabban csak a szalagjaikat, „a fémek a hadiiparban kellettek” – magyarázta negyven évvel később Őfelsége budapesti katonai attaséja, aki némi késedelemmel és Nemes szerény érdeklődésére előbányászatta régi iratait, és ünnepélyesen zakójára tűzte az egykor elmaradt érmeket.

Ez a katonai szolgálat – miután hazatért hétéves önkéntes száműzetéséből – magától értetődően belekerült minden életrajzába, nem kevés fintorgást váltva ki a káderesekből. „Még hogy egy imperialista hadseregben...” – károgták szinte egyöntetűen, mire ő így korrigált: „Egy antifasiszta hadseregben, kérem szépen.”

Így valahogy

Szóval, hordta a maga keresztjét, szerkesztőségek, kiadók, lektorátusok és fordítóirodák között. Munkájával mindenütt elégedettek voltak, de a főnökök rendre felfelé mutogatva, karjukat széttárva adták ki neki az útilaput. Nemes László mindezek ellenére írt, fordított egy kisebb házikönyvtárra valót. Munkája elismeréseként viszont kitüntetésben először nyolcvanadik születésnapján részesült, akkor is az író-fordító kolléga, Göncz Árpád figyelméből.

Araszolunk a falakat befedő könyvrengetegben.

A házigazda azelőtt szobafestő módjára létrázott a polcok között. Pontosan tudta, mi hol van. Mára Kati, az új feleség letiltotta ezt a produkciót, most ő tart nyilván, ő vezet mindent neten és netten, köztük a külföldről írt könyveket és azok fotókavalkádját is. Végül is öt földrész ötven országában jártak ők Fehér Klárával, könyvekben és folytatásos sorozatokban számolva be a nagyvilágról.

Nyolcvanötödik születésnapján megfogadta, nem ír több regényt, belefáradt a szótárazásba is. Pedig a Légy hű magadhoz című Eric Knight-regény öt kiadást ért meg az ő fordításában, kulcsregénye pedig, az Eltűnt Európa (ma már az antikváriumokból is eltűnt) olyan siker volt, akár a Légüres tér, amelyet kilencvenedik születésnapjára harmadszor jelentetett meg az Ex Libris Kiadó.

Mondom, lehetetlen, hogy ne írna, amikor stílusa, beszéde ma is druckfertig. Arról nem is szólva, hogy hites szemtanúja és hírnöke volt az inkább szomorú, mint örömhírekben bővelkedő huszadik századnak. De hát az véget ért – csap le a végszóra –, maradt az Ezredvég, mármint a periodika, amelyet még átjár, áthevít liberalizmus és humanizmus.

Az obligát búcsúkérdésemre, hogy végül is milyen volt a külföldet kipihenő, magyar velencei utószezon, Kati válaszol: „Szokatlanul csöndes, merthogy a nyárnak, főleg egy üdülőtelepen, megvan ám a maga hangvilága.” „Igen, így valahogy – bólint rá Nemes. – Sajnos az emberek bezárkóznak manapság. Itt a házban is megszűnt a gangolás, s ha azt kérded, hová lettek a régi barátok, csak körülnézek a polcokon. Ők örök életűek, bennük sosem lehet csalódni.”