A kor tanúi

– Megriasztották először a fényképek? Mert szép, érett, vonzó, sokat mesélő arcok vannak ugyan itt, de hát az egész kötet mégiscsak az öregségről szól.

– Nem, inkább kíváncsi lettem, hogy vajon a képekből hogyan keletkezik az a benyomás, hogy ők szépen és jól öregszenek. Vannak köztük, akiket közelről vagy mint mestert és pályatársat ismerek – Ferge Zsuzsát, Huszár Tibort, Losonczi Ágnest, Konrád Györgyöt vagy Ilia Mihályt –, másoknak a műveit szeretem, munkálkodását tisztelem ifjúkorom óta. Ők persze mindnyájan kiválóságok, és tán ezért is jelentenek öregkorukban is kihívást – mi mondható el róluk túl a közhelyen, hogy az idő kíméletlen és a nyíl a vég felé mutat.

– Az életöröm is közhely, mégis jó, hogy az eszébe jutott.

– A Buena Vista Social Club nevű kubai zenekarról Wim Wenders forgatott filmet, abban tűnnek fel ezek a nyolcvan-kilencven éves, a reménytelen kubai körülmények között megöregedett emberek, akik olyan elképesztő életörömöt sugároznak, hogy nincs az a fiatal, akit meg ne ragadnának. Ahogy ők muzsikálnak, az számomra az öregség apoteózisa. Ehhez persze egy sajátos közeg is szükséges – itthon az ilyen jókedvű, muzsikáló, táncoló matuzsálemek csapata elképzelhetetlen volna. Hiszen mi inkább a keserű panasz, a passzív sopánkodás kultúrájában vagyunk otthonosak – részben persze érthető okokból –, és ez a fiatalokat csak megerősíti abban, hogy az öregek felett eljárt az idő, nincs mit tanulni tőlük. A kötet szereplői e tekintetben is kivételek.

– Ferge Zsuzsa például, akiről a bevezetőben elismeréssel és némi csodálkozással említi, hogy 84 évesen is a lábai előtt ülnek a fiatalok. Nagy ajándékot kapott a születésekor, nincs erre más magyarázat.

– Ha arra van szükség, hogy valaki magyarázza már el ennek az ostoba politikus népségnek, hogy miért felháborító a szegénység, különösen a gyerekek éhezése, ő az, aki képes rá. Ő éri el azt, hogy ha beszél a rádióban, a háziasszony kezében megálljon a fakanál. Mert megszólalt a Ferge. Mármost ilyen hiteles emberből kevés van, ezért ez olyan példa, amit érdemes követni. Az ember önző szempontokból is figyel rá, mert maga is szeretne hitelesen megöregedni, és nem megkeseredetten kanyarodni rá az utolsó évtizedekre. Ezt nevezném a jó öregség csábításának.

– Ezek az emberek gyerekként megélték a második világháborút, aztán az újjáépítést, a Rákosi-kort, ’56-ot, a Kádár-korszakot, a rendszerváltozást... Az ember úgy képzeli, a történelem igazán ütésállóvá edzette őket, míg mondjuk a háború utáni békeviselt nemzedék jóval nyavalyásabb.

– Igen, mondhatjuk, hogy a 20. század legnehezebb évtizedei jutottak nekik, de ebből talán nem pusztán azt a közhelytanulságot lehet csak levonni, hogy teher alatt nő a pálma, meg hogy ami nem pusztít el, az megerősít. Mert lehet, hogy az ilyen ember nagyon is komoly sérülésekkel, veszteségekkel, meggyengülve került ki a csapások alól, és úgy lett képes mégis felmutatni olyan művészi vagy tudományos tanulságokat, amelyek felismerésére enélkül talán el sem jut. És itt nem csak a diktatúrák természetére vonatkozó tudásra gondolhatunk. A kötetben szereplők képesek voltak ezeket a tapasztalatokat a saját pályájuk javára és a mi javunkra fordítani.

– Igen, csak hát az a helyzet, hogy a modernitással kezdődő időben az idősebb generációk tudása már nem húsz-harminc év alatt avul el, hanem percek alatt. Már a mi tapasztalatunk sem számít, nemhogy egy nyolcvanévesé.

– Ez attól függ. Ha direkt tapasztalatról, tételes tudásról beszélünk, akkor az már megkophatott. Főleg, ha prédikálás lesz belőle, szájba rágott unalmas tanulság. A gyerek meg, ha ezt hallja, vállat von, hogy jól van, papa, ma már ez nem így van, csókolom. Innentől kezdve az, hogy az idősebbtől lehet-e tanulni, személyes kérdés – kitől lehet, kitől nem annyira. Réz Pált például máig is szájtátva hallgatjuk. Az öregebbnek meg kell találnia azt a nyelvet, amivel nem szentenciákat közöl és nem az üres, bemondásra elfogadandó tekintélyre tart igényt. Kányádi Sándor például nekiáll, és egyszerűen elvarázsolja az ifjúságot. Ő persze utánozhatatlan, de attól még kitalálhat ki-ki magának hasonlót.

– Az emberi teljesítőképességnek van egy íve: felfut egy csúcsra, és onnan lefelé tart. Eljön az idő, amikor már nem képes arra, amire tegnap. Mit gondol, mindenkinek joga van a saját hanyatlásához, vagy az a humánus, ha szólnak neki, hogy ideje távozni?

– Ez valóban kínos kérdés – volna, ha tényleg gyakran fordulna elő, hogy az ember maga nem veszi észre: hátrébb kell lépnie. Ha majd hülyülni kezdek, szóljatok – hallottunk mi is ilyen kérést. Aztán mégse kell szólni. És különben is, mit lehetne mondani? Hogy ne szólaljon meg nyilvánosan? Hogy ne tanítson tovább, mert lejáratja magát? Ez még tapintattal is alig kivitelezhető. Az igazán bölcs emberek maguk veszik észre, mire képesek még, és akkor átalakítják az életüket a régi lehetőségeknek és az új lehetetlenségeknek megfelelően. Ott, ahol a feudális berendezkedés erős és a gerontokrácia hagyományosan virul, nyilván nehezebb a már nem teljesítő, önismeret nélküli öregeket hátrébb tessékelni.

– Az üzleti élet régóta ismeri az „ageizmus”, tehát a kor szerinti megkülönböztetés politikáját. Elvben mindig a fiatal a jó. A különböző rezsimek, rendszerek is preferálnak egyes nemzedékeket?

– Manapság főleg úgy nem tisztelik a kort, hogy a tudást nem tisztelik. Amiről a mai hatalomgyakorlók stílusa és döntései árulkodnak, az a minőségi tudás megvetése. Az oktatásból, a tudományból és a kultúrából minden pénzt kivonnak, udvari művészetet pénzelnek, és végtelenül lenézik azt a kvalitást és tapasztalatot, amiről a portrék kapcsán beszéltünk. Bármikor kidobják az ablakon. Esetleg kiválasztanak néhány párthű, kevéssé finnyás, plecsnikre kiválóan alkalmas művészt, tudóst, akiket elhalmoznak minden jóval, és ekkor például az élemedett kor a hatalom melletti tekintélyes kiállásnak számít. Egyébként – az állampárt neve dacára – a rezsim maga egyre több öreges, megcsontosodott vonást mutat.

– És mi öregszünk? Egy korosztály vagyunk, tehát aggódva várom a válaszát.

– Bár a válaszomtól függne! Azt tapasztalom, hogy amiként a gyerekeink is késleltetik az önállósodást, a családalapítást, hozzájuk hasonlóan hessegetjük el magunk is azt, hogy ráforduljunk a következő, talán az utolsó pályaszakaszra. Vagyis hatvan körül még hallani sem akarunk az öregedésről. Legalábbis nem úgy, hogy a zászlainkat bármilyen értelemben is félárbocra vonnánk. Szeretném azt hinni, hogy az életem, a pályám még vehet új fordulatot. Arról nem is beszélve, hogy állástalanul ilyen-olyan bt.-kben vagyunk minimálbérre bejelentve, tehát a nyugdíjtól jóformán semmit sem várhatunk.

– Lám, így biztosítják önnek az örök fiatalságot a hazai körülmények.

– Persze, dolgozhatunk rogyásig. Már csak az a kérdés, hogy lesz-e piaca annak a „tartalomnak”, amit előállítunk. És ha igen, ki fizet érte? Hiszen ezt halljuk mindenhol: írjál, publikálj, beszélj, de ugye tudod, hogy fizetőképes kereslet már nincsen? De hagyjuk, nehogy az öreges sopánkodás hibájába essünk. Éljen a Buena Vista.