A Keresztapa komponistája

- Mit gondol: manapság mennyire van jelen, s miként él a közemlékezetben Nino Rota? Egyáltalán: tudják-e az ifjabb generációk, ki volt ő?

– Valószínűleg örök kérdés: a kultuszfilmek klasszikussá vált kísérőzenéi legendássá tehetik-e magának a komponistának a nevét is. Vagy netán tőle független, önálló életet élnek-e a slágerei? Nino Rota melódiáit a fiatalok is ismerik, sőt rajonganak értük. Gondoljon csak bele, hány szerelmi vallomás hangozhat el ma is a Rómeó és Júlia keringőjére. És milyen kedvelt „csengőhang” a mobiltelefonokon A Keresztapa főmotívuma: „Brucia la luna, brucia la terra.” Másfelől az is igaz: miközben a korábbi generációk pontosan tudják, ki a zeneszerzőjük e számoknak, az újabb nemzedékek már kevésbé kapcsolják össze a dallamokat az ő nevével. Dacára ennek Nino Rota neve még mindig élénken él a köztudatban. Sok helyen járok a világban, és előbb-utóbb biztosan mindenütt találok egy kis bárt, ahol a magányos zongorista repertoáron tartja a filmdalait.

- Vélhetően azért, mert melódiái képek nélkül is hatnak.

– Igaza van. Kit ne érintene meg – például – a Fellini-film, az Országúton Gelsominájának fájdalmas trombitaszólója? Rota zenéi utat találnak a szívhez – zenekari kísérettel éppúgy, mint a cappella. S talán nem követek el szentségtörést, ha azt mondom: kísérőzenéi is hozzájárultak ahhoz, hogy filmlegendává váljon a Nyolc és fél, a Cabiria éjszakái, vagy Az édes élet, a Rómeó és Júlia, A Keresztapa. Az olasz filmtörténet legszebb pillanatai fűződnek hozzá. Fellini mellett – többek között – Visconti, Castellani, Zeffirelli, Coppola alkotótársa volt. Ám bármennyire fontos is mozgóképes munkássága, csupán egy része az életművének. Szimfonikus, opera- és balettzenei tevékenysége legalább annyira jelentős. Egyik legnagyobb színpadi sikerét Az olasz szalmakalap című operájával aratta. A francia bulvárszerző, Labiche vígjátékához Verdi, Puccini örökségéhez méltó melódiákat írt. Meggyőződésem: a kortárs opera műfajában nem született ehhez hasonló remekmű olasz komponistától.

- Születésének századik évfordulója kapcsán mégis főként filmzenei koncertekkel emlékeznek rá világszerte.

– Persze, hiszen ez hálásabb dolog: szélesebb közönséget vonzanak a filmes szerzeményei. De azért a komolyzenei hangversenyek sem maradnak el. Magam is vezénylem a szimfóniáit nyáron a veronai Arénában, illetve Torinóban és Milánóban.

- Felteszem: azért a rokoni kapcsolatuknak is komoly szerepe lehetett abban, hogy Rota zenei örökségét megőrizze, és népszerűsítse mindenfelé.

– Unokafivére vagyok. De bevallom, kicsit zavar, amikor erről kérdeznek.

- Miért?

– Többször ért az a vád, hogy csakis a Rota névnek köszönhetem a karrieremet. Le kellene tagadnom a rokonságunkat? Mi változna attól? Úgysem hinnék el. Így viszont folyton magyarázkodásra kényszerülök, hogy a zenéje iránti rajongásomat nem befolyásolta a családi kötelék. Egyébként másodéves zeneakadémista voltam, amikor 1979-ben meghalt.

- Amúgy gyakran találkoztak?

– Főként az élete vége felé kerestem föl sokszor. Kikértem a tanácsát. Mindig szerény és nagyvonalú volt. Például miután ’75-ben Oscar-díjjal jutalmazták A Keresztapa-trilógia második részének a kísérőzenéjéért, ösztöndíjat alapított zeneiskolai növendékeknek Bariban. Ő maga is tanított ott sokáig. Nemegyszer ingyen vállalt tanítványokat, hangszereket vett nekik, még az útiköltségüket is fizette. Máig hálával emlékszik vissza rá mindenki, akivel kapcsolatba került.

- Fellini „mágikus barátnak” nevezte őt.

– Ők ketten nemcsak szakmai, hanem lelki társak is voltak. Nagyon kötődtek egymáshoz. Giulietta Masina mesélte egyszer: Nino és Federico megbonthatatlan barátsága inkább féltékennyé tette őt, mint Fellini ilyen-olyan kalandjai. Kevés férfit láttam úgy sírni, mint Fellinit Rota temetésén. Azt mondta: „Elveszítettem a jobbik felemet.” Utolsó közös filmjük a Zenekari próba volt: akkor már súlyos szívelégtelenségben szenvedett Nino, ám soha nem panaszkodott. Még nagybetegen is elsőként érkezett a zenekari próbákra, stúdiófelvételekre. Egy római színtársulat felkérésére néhány éve zenés színházi darabot készíthettem Fellini és Rota kapcsolatáról A mágikus barát címmel. Aztán turnéztunk a produkcióval főként olyan városokban, ahol valamikor Nino is koncertezett vagy tanított. Az előadások végén sokan megvártak, akik ismerték, zenetanárok, tanítványok, régi szomszédai. A legnagyobb szeretettel beszéltek róla, felelevenítve az életükből válságos helyzeteket, amelyeken az ő segítségével jutottak túl. Tudja, van olyan alkotó, aki azt gondolja: neki „alanyi jogon” jár az elismerés. És van, aki a tehetségével, művészi és emberi alázatával, méltóságával kiérdemli azt. Nino Rota ilyen volt. Sosem tört babérokra. Talán ez különbözteti meg leginkább az igazi nagyságot a képzelt nagyságtól.