A hatvanas évek vége közelebb van a mához, mint az eleje
Nagyanyám még teknőben mosta a ruhákat, legfeljebb tárcsás mosógépben, sparhelton főzte az ebédet, kézzel varrta a ruháit és stoppolta a zoknikat, kézi darálón őrölte a kávészemeket, amelyeket maga pörkölt korábban, és kétnaponta veszekedett a jegessel, hogy túlságosan olvadt jeget hozott a jégszekrénybe. És persze szénnel-fával fűtött, és lábára erősített kefével vikszelte fel a padlót minden pénteken.
Mindez a hatvanas években történt, Budapesten. Igaz, nagyanyám régimódi asszony volt, lenézte a mirelitet meg a konzervet, maga gyúrta a tésztát és főzte be a gyümölcsöt, hetven fölött is élő tyúkokat vásárolt a piacon, s úgy tesztelte őket, hogy szabadon engedte az árusnál: amelyiket utolérte, az ott maradt a kispiacon – nem lehetett elég friss.
Ezt csak azoknak mesélem, akik manapság az OMM Elektrotechnikai Múzeumában járva elmosolyodnak a sok szörnyű, kezdetleges háztartási gép láttán. Akik úgy vélik, a Rakéta porszívó motorja személyszállításra is alkalmatos volt, a szekrénnyi rádió széfként is szolgált, s hogy egy táskalemezjátszóval vásárolni is lehetett volna. Higgyék el, a hatvanas évek vége (merthogy a kiállítás valamiképp évfordulós igyekezett lenni, és hatvannyolcnak állított ily módon emléket) közelebb van a mához, mint a hatvanas évek eleje.
Persze attól még nagy kedvvel merülhetünk el e sajátos tárgykultúra világában. Ahol minden számított, csak az anyagköltség, az ár, a praktikum nem. Különös világ volt ez, nem vitás.
