A halottakból is akad, aki feltámad, visszajön...
Más bőrébe bújni mindig csábító. Akkor is, ha már van benne valaki. Minden szerelmesfilm erről szól. Ez a dán tán nem is annyira konvencionális, nem tucattal mérhető.
Főhősünk Jonás. Ezúttal ugyan nem boncmester, de gyakran forog a hullaházakban. (Ez most valami divat?) Holttesteket fényképez, ugyanis rendőrségi fotós, noha inkább a National Geographic magazinnál szeretne dolgozni. (Sokan vagyunk ezzel így.)
Egy véletlen balesetben megismerkedik egy kiborult lánnyal, akit sokan a Végzet Asszonyának szeretnének látni. Én csupán egy habókos csajra leltem. Ahhoz, hogy Jonás elfogadja afféle femme fatale-nak, a férfinak viasztermészetűnek kell lennie. (Olyan is.) Nem tud nemet mondani. Noha néha kéne.
Emiatt van Jonás bajban. Másnak nézik, és nincs abban a helyzetben, hogy tiltakozzék. Időt akar nyerni a maga leleplezésére, de valami mindig közbejön. És a halottakból is akad, aki feltámad, visszajön, és nagyokat hazudik a békés vacsoraasztalnál, ahol nem lehet tudni, hogy a három eszegető közül hány a pszichopata. Egy? Kettő? Három?
A többszörösen halál komoly történet nagy iróniával és némi horrorral adatik elő. Olyan sikátorokba, setét folyosókra hurcol be a rendező bennünket, hol egyre újabb s újabb csapóajtók nyílnak meg előttünk, alattunk. Hol ide esünk át, hol oda, s egy idő után már az is feladatnak tűnik, hogy meg tudjuk mondani: hol vagyunk, s ki kicsoda. (Mókás.)
A rendező (Ole Bornedal) különösen élvezi, amikor egyetlen jelentben két eltérő helyszínt és cselekményelemet passzíroz össze, az aszinkron darabjai egymással feleselnek.
Végül a főhős más helyett hal meg. A gyémántok szétgurulnak.
