A fontos idő

25 év, 1300 lapzárta, ugyanannyi megjelenés, cirka hatvanezer oldal, sok millió olvasó. Az első évfolyam első számát ötvenezer példányban nyomtuk, a negyedik számra a kereslet százezresre nőtt. Az abszolút rekordot Nagy Imre újratemetésének hete állította be százhatvanezer példánnyal.

A korábbi rendszer, amely magáénak mondhatta a „pénz, paripa, fegyver” nemzeti szentháromságát, egyszer csak azt vette észre nagy kénytelen, hogy a pénz elfogyott, a paripa megdöglött, a fegyver kicsorbult. Békés, további vegetálásra semmi kilátása.

Kétértelmű, billegő esztendő volt ez, drámai és reményteli egyszerre. Mindenki újakra készült, csak az nem volt világos: miben fog állni ez az új. És kinek mi lesz a szerepe benne?

Megszűnt a kötelező munkavállalás, a „munkakényszer”, oda a teljes foglalkoztatottság szocialista ideálprogramja. Jó jel vagy rossz: január 1-jén bevezették a munkanélküli-segélyt.

Csakhamar további „fellazulások” következtek: törvény engedélyezte a többpártrendszert. ’56-ról kimondták: népfelkelés volt, nem ellenforradalom. De még állt a munkásőrség, benne voltunk a KGST-ben, élt a Varsói Szerződés, dolgozott a belső elhárítás, a parlamentben nagy többségben a párt régi képviselői ültek. Későbbi, új s újabb kurzusok főszereplőiből még alig néhányat lehetett észrevenni. A legnépszerűbb, Pozsgay, mindenesetre meglátogatta a pápát.

Májusban felmentették a pártelnökségből Kádárt, megszűnt a munkaverseny, eltörölték a kötelező orosztanulást, nekiálltunk felszedni a szocializmus alapjait. Összeült az ellenzéki kerekasztal. Június 16-án újratemették az ’56 miatt kivégzetteket. Július 6-án post mortem ártatlannak nyilvánították Nagy Imrét. Aznap meghalt Kádár. Megszűnt a határsáv, átszakadt a vasfüggöny, kiengedtük az itt tartózkodó keletnémeteket. Október 6-án az MSZMP jogutód nélkül feloszlatta önmagát.

Október 23-án kikiáltottuk a harmadik Magyar Köztársaságot. November 26-án népszavaztunk a köztársasági elnök választásának módjáról. Budapest–Bécs-világkiállítást terveztünk szerény operettkárpótlás gyanánt. December végére ledőlt a berlini fal, összeomlott az NDK, bemondta a betlit a Kárpátok Géniusza is, Disneyland díszpolgára, Drakula vérrokona, Ceauşescu is.

Írtunk minderről, bőven.

Itthon véget ért a szamizdatkorszak: nem kellett már engedély a lapkiadáshoz. 1989 júniusa óta 127 újságot vettek nyilvántartásba, s körülbelül ugyanennyi szűnt meg egy éven belül. (Főleg üzemi lapok.) Megjelent konkurenciaként a piacon a nyilvános Beszélő, a kétheti, Fidesz-közeli Magyar Narancs, az MDF-es Magyar Fórum (Csurka csak később csaklizza el), a Demokrata, a Reform, a Kapu, a Kacsa, a Ring és a többi. Megszűnik az Új Tükör, az Ország-világ, a Film, Színház, Muzsika.

A 168 Óra históriája pedig a nemzeti eseménytörténetnek egy speciális epizódja lesz.

Ebben az esztendőben születik meg és terebélyesedik ki az illúzió, hogy egy jelképes, közös „házban” fog összeférni és összebújni Európa, amit a magunkfajta perifériaországok reménykedő örömmel fogadtak. (Én is írtam hívő jegyzetet a bármily szűk társbérlet várható előnyeiről.) A páneurópai gondolat a megosztott világban valamiféle új összetartozást ígért.

De számosan beérték volna Magyarország „finnesítésével” is, valamiféle olyan semlegesség, „korlátozott függetlenség” ígéretével, mint ami Helsinki számára biztosította a gazdasági virágzást, a szelíd el nem kötelezettséget.

Csak kevesen siratták az osztályharcos múltat. Divatba jött a szabadság. Esterházy Péter így csodálkozott a rendszerváltó hevületen, amely átfűtötte az országot: „Itt van most ez a tízmillió színkuruc. Labancnak se híre, se hamva...”

Örömmel regisztrálhattuk viszont, hogy megvan Petőfi! A távoli Barguzin abszolúte ismeretlen katonáját Szénási Sándor a Dorogoj Pityófi című episztolával üdvözölte, lelkére kötve, hogy a dzsidát (ki tudja, mi lesz), azt azért feltétlenül hozza magával! Végül nemzeti nagylétünk hajdani szemtanúja mégsem tért meg az áldott anyaföldhöz, mert a Burját Köztársaságban „őrizetbe vették Petőfit”, és páncélszekrénybe zárták – panaszkodott Morvai Ferenc, a híres kazánkirály és költőkutató (később kisgazda képviselő is).

Szinte nyugvópontot jelentett e nagy dúlásban némely politikusok megszólalása. Például amikor pártja nevében azt nyilatkozta lapunknak Fodor Gábor, hogy a Fidesz nem akar kormányt alakítani, legfeljebb néhány képviselőt bejuttatni a parlamentbe. A közélet új, jellegzetes arcaival ismerkedtünk meg. A fiatal demokraták másik kulcsembere például akkor még azt állította lapunknak: „Más az eszme, más a foci.”

Közben azért zajlottak ám a változások: az MSZMP feloszlató kongresszusa után Nyers Rezső elnökletével megalakult az MSZP. Elköszönhettünk végre a munkásőröktől, kivonult a párt a munkahelyekről. A Fehér Ház is kiürült. De az MSZP – Pozsgay Imre révén – még esélyes a köztársasági elnöki tisztség megszerzésére. Neki is ült...

Az MDF-es Csengey Dénes azon meditált: hányan megyünk Európába. „Európába? De mindahányan!” – mondta. Nemcsak a maharadzsák, oligarchák, Pasa parki tulajok, zöldbárók és helyiérdekű gázszerelő nábobok.

Az egyébként is aktivizálódott MDF a köztársasági elnöki posztra önálló jelöltet dajkált: Für Lajos körkörös történészt (aki utóbb a Magyar Gárda patrónusa lett). A Hazafias Népfront pedig ugyane főméltóságra Kulcsár Kálmánt melegítette be. A szocik Pozsgayban bíztak, a liberálisok még nem hozták szóba az írószövetség elnökének, Göncz Árpádnak a nevét. Később Torgyán doktor is kikefélhette az ünneplőjét, de maradt a régiben.

Hogy aztán kiből milyen köztársasági elnök lett volna – kideríthetetlen. A történelem nem ad lehetőséget ellenpróbákra. Nem lehet modellezni, hogy mi lett volna velünk, ha nem jön be Göncz, ha nem jövünk be a Vereckei-szoroson. Ezért nagy felelősség történelmet csinálni. (Meg élni, persze.)

És mint 1945-ben meg a fordulat évében, ismét a reszurrekció kerekedett a szaktudás fölé. Új amatőrök léptek politikai színtérre a régi, megátalkodott profik helyén. A nyolcvanas évekre az évtizedek óta uralgó párt kádereit már nemcsak meggyőződés vagy tagkönyv alapján válogatták, hanem számításba vették a szaktudást, gyakorlatot, ismeretet is. A pragmatizmus gyümölcsözött és vissza-visszaütött: ugyan hol lettek volna a rendszerváltás előhírnökei egy Rákosi-módra működtetett „szocializmusban”? (Alighanem Recsken, csíkosban.)

Antallról is leginkább csak az orvostörténelem iránt érdeklődő muzeológusok tudtak eddig, meg a Belügy, valamint a kisgazdafanok, hisz előélete ehhez a párthoz kötötte. Annál nagyobb meglepetés, hogy átállt, majd átült a Magyar Demokrata Fórum élére, s a kicsi gazdákat odahagyta egy nagyhangú, rikító rózsadombi ügyvédnek, aki később hol a Biblia mellett, hol tájjellegű menyecskékkel fényképeztette magát a Zetorok lovagjaként, légügyi dinasztiák zöld-fehér prókátoraként, és a már miniszterelnök Antalltól kapott ügynökügyi borítékot olvasatlanul dobta vissza. Róla majd a későbbi időkben készülnek a magyar fotográfia aranykönyvébe kívánkozó felvételek.

A jobboldal erős embere ekkor még leginkább a Vasárnapi Újságban ébresztőt trombitáló Csurka volt, aki íróként, nyelvmesterként pontosan ismerte a karaktergyilkolás minden szófordulatát. Úgy érezte: ő személyében képes megtestesíteni az elvárható „magyarságteljesítményt”, amelynek mértékegysége (nyilván) 1 csurka.

Aztán már egy teljesen másik országgá lettünk.

Meg is fizettünk érte. A GDP 2 százalékkal csökkent, az áremelkedés 17 százalékos, a nettó adósság 25 milliárd dollár. Az élelmiszerek 1990 januárjában, egyetlen napon 30-35 százalékkal drágultak. Az ősz eseménye volt a politikailag kiheverhetetlen taxissztrájk. Megjelentek az első hajléktalanok, az első béranyák, az első sátánisták és az első kuplerájok. Ezektől függetlenül látogatott haza Cicciolina. És megnyíltak az első magániskolák is.

A Fidesz igen rokonszenvesen „elvált szülők gyerekeként” definiálta önmagát, aki mindenképpen túl akar lépni az urbánus-népies szekértáborok süket és terméketlen megosztottságán.

Bár ebben az esztendőben az Európa Tanács teljes jogú tagja lettünk, ez nem hozott ennek megfelelő politizálást és modort. A már emlegetett Csurka István, a kormányzó koalíciós párt alelnöke a nem deferáló újságírókat a parlamentben „tuberkulotikus marháknak” nevezte, akiknek nem jár „marhalevél” sem. Nem mondanám, hogy az alelnöknek és pártjának a tetszési indexe normális sajtókörökben ettől égbe szökött volna. Sőt.

A Kisrablóban is edződött Fidesz viszont beletanult. Az első száz nap leteltével a magát kamikazekormánynak minősítő Antall-alakulatot bírálta keményen, mert az nem kormányzott, csak sodródott, ideológiai vitákat kavart. „Azt viszont nem tűrhetjük, hogy azokat az embereket, akik egykor párttagok voltak, nyolcszázezren, csak azért, mert párttagok voltak, most jogsérelem érje” – mondta Orbán.

A kormány népszerűségi indexe rohamosan romlott. A miniszterelnök a testületen belül csak a 16. helyet tudta elcsípni. Mögötte már csupán hárman voltak: Kupa Mihály pénzügyminiszter, Jeszenszky Géza külügyminiszter és Horváth Balázs belügyminiszter.

Antall is érezte a felhőket, ezért elrendelte, hogy ezentúl a kormány mosolyogjon, és kiállított egy mosolygásügyi államtitkárt, szegény Katona Tamást. („Paraszt voltam Antall sakktábláján” – mondta később megtörve.) Összegyűjtöttük hát mi is a derűs kormányférfiak szokatlan tablóját.

Aztán végre az utca népe is megértette, hogy mit akar a párt és a kormány „jobbik” fele, miért mondta rólunk Csurka, hogy „a rádiósok mind golyóérettek”: megjelentek a söprűs emberek a Bródy Sándor utcában. (Ha Isten akarja, a kapanyél is elsül!) Az úgynevezett médiaháború kezdett felforrni. A rádiós 168 Óra szerkesztősége pedig elsőnek kapta meg a legjobb redakciónak adható Pulitzer-emlékdíjat. (Dühítő, persze!)

Egyenes volt az út október 23-ig, amikor a Parlament előtt nem hagyták elmondani az egykor halálraítélt köztársasági elnök ’56-os emlékező beszédét. Itt kezdődtek a nyilvánvaló aljasságok, a megjelenő „röpke kis fasizmussal”. Polt Péter – még stallum nélküli büntetőjogász – akkor azt mondta: ez biz garázdaság, kihívóan közösségellenes és megbotránkozást keltő. Nézetét osztotta dr. Kövér László is, mondván: vizsgálni kellene, mely pártok közszereplőihez vannak bekötve az ifjú nácik. (Volt például egy MDF-es kézimunka-tanárnő képviselő Abonyból, Király B. Izabella, aki a Parlament lépcsőin tartott fejtágítót a kopaszoknak, gondozást a lelki szegényeknek.)

Feszült az MDF amúgy is. Azt kérdeztük hát: meddig lehet egy pártban két párt? Csurka megújuló, rossz ízű ötletrohamait Antall egy darabig azzal próbálta erőlködve semlegesíteni, hogy ez csupán az ő „irodalmi munkásságának része”. Végül Csurka a Magyar Út Körökbe menekült. Az illúzióba, mintha lenne külön magyar út. Ady neki hiába írta le, hogy „nincs magyar glóbus”, „s nem magyar sors az ábrándos enyészet”.

Hogy aztán volt-e valami kompenzáló üzletféleség abban, hogy Csurka kiszorítása után a jobboldalnak tett engedmény gyanánt hagyták elszabadulni a médiaháború söprűs embereit? Gyanús lett a Rádió, a Televízió, amely nem érte be szolgálati közlemények közzétételével, hanem megpróbálta – mint mi is – indoklási kényszerbe hozni a kormányt. Nemcsak ezt, Antallét, Borossét, hanem mindegyiket.

1994: többszörös fordulópont. Január 1-jével a Rádió erősen jobbra igazodó vezetősége felbontotta szerződéseinket, amelyek értelmében eddig – megfelelő jogdíjfizetés fejében – közzétehettük rádióműsoraink szövegét. De már a másodközlésért járó pénz sem kellett az MR-nek, csak valahogy megszabaduljanak tőlünk. Március 4-én gyalázatos koncepció szerint 129 rádióst kirúgtak. Jóvátehetetlen csonkolás!

De a lap túlélte. Segített ebben a szakma szolidaritása, az értelmiség együttérzése, az olvasók támogatása.

Az 1994-es választáson az MDF elveszítette szavazóinak nagy többségét, győztek a szocialisták, élükön a vaskoronás Hornnal. Az emberek megunták a törzsi háborúkat, az uborkafára frissen felhágott – nem szívesen írom le a szót, mert alig indokolható – „politikai elit” arroganciáját és egyidejű impotenciáját, a nyilasok visszaszivárgását, a jobboldal kipúderozását („már Prohászka is finoman zsidóellenes volt” – mondta a Domonkos-rend főnöke szinte kacsintva), a politikai kultúra kiáltó (bömbölő!) hiányát, a torgyáni patakvért és pancserpuccsot, a „komplett náci alapvetések” publikálását, a pártházak sunyi dobra verését, az asztalok alatti vöröspecsenyézést.

1995-ben az ellenzékben maradt Fidesz elkezdte a saját fizimiskájának az átszabását, és kiegészítette a nevét a Magyar Polgári Párt toldalékkal. „Ki akartak törni az életkori gettóból”, és megtalálták hozzá az univerzális (ál)kulcsfogalmat, a bármire jó „polgár” kifejezést. Ezt Áder János ügyvezető alelnök így definiálta: „A polgár nyitott, a nemzeti kultúra iránt elkötelezett, szabadelvű, művelt, újító, demokrata, patrióta, jogkövető és törvénytisztelő, tiszteli és megbecsüli a tulajdont, a szorgalmat és a tehetséget, értékőrző és -teremtő, szolidáris, elutasítja a szélsőségeket, sikerorientált, ragaszkodik saját szabadságjogaihoz.” (Magatartás példás, szorgalom ernyedetlen stb.)

Ahogy a Fidesz irányváltása szemmel látható lett, megkérdeztük Pokorni Zoltán alelnököt: vajon átpozicionálta-e magát a pártja? Azt mondta, nem ők változtak, „csupán a politikai erőtér mozog”. De a kisgazdákkal nincs szövetség – erősítette meg gyanakvó pillantásunk láttán –, és nem is lehet.

Homoki János kisgazda pártigazgatót e nyilvános megtagadás után politikájuk társadalmi elfogadottságáról kérdeztük. Azt válaszolta: „Óriási a Kisgazda Párt felé fordulás az értelmiség részéről. Magam is itt állok, és minden eszközzel arra törekedem, hogy Torgyán Józsefhez – akit én zseninek tartok, nem azért, mert a főnököm – korrekt legyek. Én nem vagyok egy ugrabugra ember.” (Ez utóbbi különösen nagy szerencse volt az egész ország számára.) Ám a zseniális kisgazdaelnök felmérgesedett: „Szaglik az ország a rothadó narancstól.”

1998-ban aztán a kisgazdapárt (és a MIÉP) körültekintő stratégiával 82 helyen léptette vissza képviselőjelöltjeit a Fidesz vagy az MDF javára. A megnyert választás után Orbán Viktor a „megfigyelési ügy” botrányával terelte magukra a figyelmet, s egyúttal el Kaya Ibrahim, Joszip Tot és mások fantomcégeinek adásvételéről.

A győzelem az egyébként is magabiztos fiatalokat még jobban felpendítette. Lám, „a parlament ellenzék nélkül is működik” – véleményezte Orbán Viktor. Bethlen István, a Nyugaton nevelkedett volt tulipános gróf azonban felágaskodott: „Csak a legostobább politikusok hiszik azt, hogy ellenzék nélkül is lehet hosszú távon eredményesen dolgozni.”

A hatalmi berendezkedés közben megérthettük, hogy mit jelent a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” politikája: elég, ha a parlament háromhetente ülésezik. Közhírré tették, hogy a régi telefonkönyveket el lehet dobni, s lám, repültek velük az illemtanok is. (A történelem- és más tankönyvek csak napjainkban, a harmadik Orbán-kormány idején kezdenek röpdösni.)

1999-ben tízéves lett a 168 Óra. „Kormányok jöttek, mentek, mi vagyunk, akik voltunk” – írta Mester Ákos.

A politikai mező közben mállani, foszladozni kezdett. Az aktorok új lehetőségek után néztek. Három „megélhetési államtitkár”, Pálinkás József (MDNP), Demeter Ervin és Manninger Jenő (MDF) átevickélt a Fideszbe. Nem csoda, hisz már eddig is az ő fizetési listájukon szerepeltek – tárta fel Balsai István MDF-alelnök és frakcióvezető. (Ő kitartó, majd csak 2005-ben ül át a Fideszbe.)

Szerveződik ám a jobboldali véderő a MIÉP gyámsága alatt. Újpesten hun-magyar önvédelmi szakkört működtetnek: kardforgatás, ütések, törések, rúgások a tananyag. Divatba is jött a harcias Kelet. Grespik László, aki szívesen, de jogtalanul nevezgette magát Budapest főispánjának, a Demokratával együtt azt vallotta: Krisztus nem zsidó, hanem vérünkből való pártus herceg, rokon. Az emberi faj DNS-ének adott hosszegységen két-három csavarodása van (!), a miénken (és a rokon japánokén, lásd Matolcsy doktor antropológiai kutatásait!) kilenc, ami megegyezik a Szíriuszról a Földre érkező fény megcsavarodásának számával! (És Grespik a bürokratikus Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetője volt csupán – ezzel a fantáziával. Pazarló nép vagyunk!)

A Fidesz közben keményen és közpénzen agitált. A Millenniumi Országjáró 3,8 millió példányban jelent meg. Orbán főtanácsadója, Elek István (egy „közalapítvány” elnökeként) kapott 1,5 milliárdot a (Heti) Válasz indításához, ráadásul egy székházat. A miniszterelnök által kedvelt és a „polgárok” figyelmébe ajánlott Demokrata is nyert pár milliót. (Amikor aztán a hatalomba visszatérő szociálliberális kormány 2004-ben, Szent István ünnepén kitüntetett némely közéleti szereplőket, Bencsik András így ismeri el teljesítményüket: ezek „szellemi bélférgek és morális ganajtúrók”.)

A kormányzó Fidesz élénk gazdasági tevékenységet folytat. A párthoz hozzátapadt a MAHIR, a Happy End, az Ezüsthajó, a Defend, az autópályabiznisz. És nem hiába...

2001 elején Torgyán amerikázik egyet, Orbán pedig ezalatt fogadja a pártütésre kiszemelt tárogatós Lányi Zsoltot. A kisgazdák hazatért elnöke szerint „a Fidesz a hátunkba szúrta a kést”. Dől aztán minden és mindenki. Torgyán az árulókat „politikai hullának” nyilvánította, megjegyezve, hogy a volt kisgazda miniszter, Boros Imre párttitkár volt, és munkásőr (utóbb ügynökként is gyanúba hozták). Jegyzetírónk szerint: „Nem egy szobor dőlt le, hanem egy szoborcsoport. Az egymás zsebében turkáló Laokoon-ivadékoké. Ahol a kígyó is kisgazdákból van.”

2002-ben a Testnevelési Egyetemen azt mondta Bayer Zsolt: „A baloldali pártok úgy visítanak a félelemtől, mint a vágásra érett disznók, mert tudják, ha most elvesztik a választásokat, akkor három cikluson át nem kerülnek hatalomba.” A szocialistákat azért is sürgeti az idő, mert „a pufajkás, szarházi, hazaáruló Horn nem húzza ki élve három cikluson át”.

Ebben Bayernak igaza lett, számoljon el a borotválkozótükrével!

A Szent István-bazilikában kilenc héten át imádkoztak a választások „Isten akarata szerinti megvalósulásáért”. És lám: győztek is a szocialisták. Egymás után kétszer. Ugyanis a Fidesz-kormány alatt nem épült fel a megígért 600 kilométer autópálya, nem nőtt évi 7 százalékkal a gazdaság, nem javult a közbiztonság, elmaradt az egészségügyi és igazságszolgáltatási reform, a mezőgazdaság fejlődése, az oktatás javítása, a népességcsökkenés megállítása. Bár, persze, a jövő elkezdődött, de csak egyeseknek. Azoknak fényesen.

A választások első fordulóját a baloldali pártok nyerték. Orbán még fordítani próbált: „a haza nem lehet ellenzékben”, mindenki hozzon magával még egy embert. (Így lettünk volna itt húszmillióan.)

A távozó Orbán-kormány hozzá hű „főtisztviselőket” nevezett ki és betonozott be a közigazgatásba, milliárdos állami garanciákat vállalt, agrárcégeket privatizált, ürítette a kasszát. Készült a jövőre. Arattak a búcsúcsókosok.

Orbán aztán a vesztes önkormányzati választások estéjén el sem ment a Fidesz-helyszínre. Látszott: a vereséget követően nem a párt váltja le a vezetőt, hanem a vezér a pártot.

Az új miniszterelnök Medgyessy Péter. Kitört a vihar a 209-es dosszié miatt. Tagadás, beismerés, koalíciós válság. Pokorni Zoltán látványszínházi eszközökkel húzta kínpadra a gyanúsítottat a parlamentben, azt dörögve: legyen férfi! Nézzen a szemembe! Majd kiderült, hogy Pokorni apja beszervezettként 33 éven át (!) volt a hírhedt III/III munkatársa. Kínos csend támadt mindkét oldalon.

Keller László közpénzügyi államtitkár számos feljelentést tett a Fidesz-közeli gyanús ügyekről. Ám az ügyészség a nyomozásokat sorra megszüntette. Kérdésünkre, hogy vajon mi az oka ennek, a kicsiszolódott Polt Péter azt mondta: hja, kérem, „ez a demokrácia”!

2004-ben aztán keblünkre ölelhettük az Európai Uniót a szabadság, egyenlőség, testvériség jegyében. Ugyanekkor kormányfőt váltottunk menet közben. A Gyurcsány-csere nem volt kockázat nélküli. Kevés politikai tapasztalattal, megosztott közvéleménnyel, egy kormányzati zsákutca rémével, zuhanó szimpátiapontszámok mellett kellett összerántania a kormányt és a pártot. Akkor sikerült. „Engem csak a saját oldalam buktathat meg” – jósolta Gyurcsány. És igaza lett.

Közben épült a jobboldali médiabirodalom. Volt már napilapjuk, hetilapjuk, rádiójuk, televíziójuk, ingyenes reklámújságjuk, internetes vitafórumuk, és ami kellhet. Hogy ha mozdulni kell, tudjanak együtt – tudják.

Ismét átrendeződött a jobboldal. Megtért az MDF kebelébe a Lezsák megválasztásakor kilépett MDNP-tagság nagy része. Dávid világossá tette: önállóan kívánnak politizálni, távol attól a „polgári szövetségtől”, amely Szűrös Mátyástól a csavarkulcsos emberen át Bencsik Andrásig képes ívelni.

Március 15-én a jó tollú (!), magát eddig függetlennek álcázó Schmitt Pál felvette Csurka levetett Bocskai-ancúgját, és kivágta a rezet: lehazaárulózta a kormányt. Lesz tán haszna...

A tohonya kormánykoalíció nem képes köztársasági elnökjelöltet választani. Így aztán a jobboldal támogatta Sólyom László lett a befutó. A Fidesz az első fordulóban nem szavazott. A másodikban ellenőrizte a voksokat, tesztelte az MDF szavazatait, és „leleplezte a másik pártban működő vakondokokat”. Bizarr, bár gyümölcsöző eljárás.

Orbán tusnádfürdői beszédével megint meglepetést okozott. „Amikor a baloldal időnként erre lehetőséget kapott, akkor rárontott a saját nemzetére” – állította. Nem genetikailag van erre bekódolva, hanem talán történelmileg – kerülgette.

A nemzeti kettészakadásban még egy törést vágott a „magunkfajta” és „magukfajta” kategória bevezetése egy sértett és szélsőséges jogásznő által, ami a korábbi idegenlelkűzés folytatása – más eszközökkel.

A baloldal 2006-os győzelme után rohamosan romlott tovább a helyzet. Az őszödi beszéd, a követő „utcai harcok”, a tévészékház ostroma, a Szabadság tér megszállása új, keserves időszakot jelzett.

A Fidesz-frakció – a nemzet tanítójaként – nekiállt elbontani a Kossuth tér védőkorlátait. A rendőrök bizonytalanok. Képviselői flepnivel a zsebben efféle mutatványt még nemigen produkáltak előttük. „Polgári engedetlenségre” hivatkozva, a gyülekezési szabadság nevében szétkapták az általuk vasfüggönynek keresztelt kordonkát. Bemutatták: lehet így is.

Szilágyi Ákos azt mondta: „A hideg polgárháború állandósult.” Egy szakember szerint bármely pillanatban színre léphet az első magyar terrorszervezet. (Nem kellett sokat várni a cigányokat gyilkolókra...)

2007 februárjában végiglőtték a rendőrpalotát. A sortűz csupán azt érzékeltette: itt vagyunk, és akkor emelünk fegyvert rátok, amikor akarunk.

A Fidesz ötletemberei türelmetlenek: mielőbb kéne már a hatalom! Fricz Tamás pártközeli politológus például azt javasolta, oszlassa fel a köztársasági elnök az Országgyűlést (ugye itten volna ez az „új többség” vagy micsoda), és írjanak ki új választásokat. Hogy erre az alkotmány nem ad lehetőséget, nem izgatta a kitalálósokat, azt mondták: rossz az alkotmány, meg kell változtatni.

Aztán úgy is lett.

Az utca a jobboldalé és a zsigeri indulatoké. De még a temető is. Feltörték Kádár János és felesége sírját. Bizonyos testmaradványokat elloptak. Tettes nincs.

Orbán nyilvánosságra hozta: készen áll arra, hogy 2010-ben a Fidesz miniszterelnök-jelöltje legyen. Nem pusztán politikai hatalmat akar, azt mondta: transzcendens küldetése (is) van. Az országot e földön és Isten országát az egekben egyaránt kell szolgálnia. (Nagy fejlődés ez.) Talán erre jó a centrális, egyosztatú tér, amelyben nem morzsálódik a hatalom, nincsenek „felesleges” viták, észrevételek, csak az engedelmesség működik, és a közös kórus. (A hazugságvizsgáló gépek pedig tömegével égtek volna ki nagy füstölögve.)

A gazdasági válság, Gyurcsány lemondása, a baloldal zavart szétesése vezetett a 2010-es választásokon a Fidesz kétharmados győzelméhez, ami pedig megnyitotta az utat az új alaptörvény összeeszkábálása előtt, és elvezetett a keleti orientációhoz. Nem Párizsra, Brüsszelre vetjük immár vigyázó szemeinket, hanem inkább szemet vetünk Moszkva, Peking, Dubaj sejkjeinek paroláira. Talán nem lesznek szűkmarkúak.

Nem nagy ár mindezért a pávatánc és a diadalmas rezsiharc, amely a 2014-es választáson is szépen hozott.

Divatba jött hát az unióellenes szabadságharc. Eredményére, a szabadságra – úgy lehet – még egy kicsit várni kell. Talán nem új 25 évet.