A folyamatosság esztétikája

Kétségbeesett törekvésünk, hogy a világot széppé tegyük, és legnemesebb eszméink hassák át a bennünket körbeölelő időt s teret. Ennek bizonyossága a 150 éve létrejött, ma Művészeti Egyetemként ismert hajdani Mintarajztanoda, majd főiskola. amelyben nemzedékek sokasága és művészetünk alapvető fontosságú alkotói készültek a pályára, s amely megszületésétől húsz éven át a Műcsarnok szerepét töltötte be.

A 19. századi ember még erőnek erejével megragadható és áttekinthető világban kívánt hinni és remélni. Látta a művészet helyét, jól körülírható, fennkölt feladatát az emberi létezésen belül. Maga a tény, hogy képesnek tűnt – legalábbis ezt hitte magáról – leírni a művészet mibenlétét, képes volt összetevőit tiszta fogalmakkal rögzíteni, mélyen elgondolkodtató, ha kortárs módon keressük ugyanezeket az értelmezéseket. Itt, ebben az épületben, jelen esetben a Régi Műcsarnok tömbjében, Lotz Károly allegorikus mennyezetképei díszítik a folyosót. Rajta a négy említett fogalommal, amely a raffaellói tökéletesség eszmény bűvöletében a művészet pontos leírását szolgálta: fantázia; valóság; szépség; összhang.

Ha az 1870-es években eleink úgy gondolhatták, hogy az allegorikus forma és a fenti fogalmak elegendők, akkor elgondolkodtató, vajon mi is történt velünk, emberiséggel ebben az időben, hogy mára képtelenné váltunk pontos és egyértelmű definíciót adni a művészet mibenlétére? Még csak hiánytalanul megfogalmazni sem vagyunk képesek azt, ami ebben az ünneplő házban sokak élete, ami tán legfontosabb hivatásuk, amit oly nélkülözhetetlennek tekintenek. Alapvetően, és darabjaira esett szét ez a kategorizáció, hiszen az eltelt 150 esztendő a kategóriák mögötti stabil valóságkép – leíró, korántsem nosztalgikus visszavágyódással mondva – megrendülésének és porladásának időszaka.

E ház története az említett fogalom átalakulásának, sok irányba szétszéledésének, osztódásának története, valamint annak a hatalmi és intézményrendszernek is, amely e ház körül időről időre fennállt, változott, lecserélődött, új minőségekkel társult az évtizedek során. Ezért is izgalmas felvetés a kezdetek hűvös akadémiai klasszicizmusát egyetlen térbe állítani későbbi időszakok munkáival – akár a jelenkor alkotásaival –, s egyetlen lapra helyezni mondjuk Lotz Károly és a nemrégiben elhunyt Révész László vagy éppen Kósa János nevét. Elgondolni, vajon 500 év múlva lesz-e még szelektáló tudás, amely Czene Márta úgynevezett oltárképének esztétikáját, és Lotz munkái mögött húzódó eszmei, alkotói különbségeket képes lesz éppoly határozottan elkülöníteni, ahogy számunkra az ma egyértelmű? Képes lesz-e a háznak mintául szolgáló velencei Palazzo Bevilaqua és annak hű követője, a cseh Adolf Lang által tervezett Régi Műcsarnok lényegi, kultúrszociológiai, gazdasági és társadalmi különbségeit felmérni és megítélni? Fontos-e mindez, s ha ma az, vajon lesz-e jelentősége a későbbiekben is?

Ez az épület azért is kiváló origó az efféle gondolkozáshoz, s méltó a megkülönböztetett ünneplésre, mert a művészet terepasztalának folyamatos eszmei átrendeződése, vagyis a kánon átrendeződése a kezdetek idején itt zajlott. Itt is. Hatalmas súlya volt az itteni termekben zajló bemutatkozásoknak, kiállításoknak. A hazai nagyurak, az uralkodó ház nagyjai, a vezető történelmi arisztokrata családok fiai, magas állami és társadalmi rangra került, magyarrá vált német és zsidó polgárok – ma így mondanánk: véleményformáló értelmiségiek – adakozásából (nevük a folyosó mennyezete alatt sorakozik), vagyis magánpénzből emelt intézmény, a Műcsarnok, eredeti szándéka szerint az aktuális műtermés reprezentatív otthona, tere kívánt lenni. Az is lett. S bár születése pillanatában az értékek rendíthetetlen és klasszikus üzenetét hordozta, valójában éppen azok fokozatos átrendeződéséhez járult hozzá.

Valamiképp az állandóság helyszíne is lett a Régi Műcsarnok, hiszen ma is áll, hunyorogva igyekszünk visszatekinteni belőle a múltba, megérteni elődeink szándékait, s látjuk azt is, ahogy e falak közt oktat az avantgárdtól induló Bernáth Aurél, vagy a legletisztultabb konkrét művészetig eljutó Barcsay Jenő. Maga az intézménytörténet is külön filozófiai vagy politológiai elmélkedések tárgya lehetne. Hisz innen indult például a Néprajzi Múzeum is. Miként a műcsarnoki funkció az ezredévi kiállítások idején, húsz évvel megnyitása után a vadonatúj épületbe, a Hősök terére vándorolt, úgy távozott innen később a műipari gyűjtemény is Lechner Ödön Üllői úti palotájába. Az említett húsz esztendőben a Képzőművészeti Társulat mintegy 50 kiállításán vonult föl a kor valamennyi számottevő alkotója. E kiállítások rekonstrukciói – köztük Barabás Miklós, Zichy Mihály, Ligeti Antal, Munkácsy Mihály tárlatai – segítségünkre lehet(né)nek végigtapogatni a magyar művészet önképének, öndefiníciójának e korszakra eső átalakulását. Egészen addig a pillanatig, míg a Műcsarnok kiköltözése utáni évben máris az újat kereső nagybányaiak tárlata vált itt a legfontosabb eseménnyé.

Ezt követően azonban az épület évtizedekre kikerült a figyelem fősodrából, tereinek új funkciókkal való megtöltése – a viaszmúzeumtól a kabarészínházig – külön kalandregény, s csak 1928 és 1935 között vált ismét számottevő anyag, a Petrovics Elek kurálta Új Magyar Képtár tartós befogadó helyszínévé. A kánonalkotás szándékát igazolta az a törekvés, hogy itt épp olyan műveknek és alkotóknak kívántak akkor méltó helyet biztosítani, kiket az ez időben már felpezsdült műtárgy-kereskedelem elkerült.

Végigtallózva az évtizedeken, igen szemléletes példa a Kállai Ernő által itt rendezett Elvont Művészek Első Magyarországi Csoportkiállítása a második világégést követően, amikor Budapest szívében egyszeriben a legfrissebb francia törekvésekkel párhuzamosan alkotó magyar művészek – Bolmányi Ferenc, Román György, Lossonczy Tamás és Gyarmathy Tihamér – képei lepték el a falakat.

Ezt az élményt leghívebben most talán Gróf Ferenc munkája és installációja, a benne rejlő felvetés gondolatisága képviseli a jubileumi tárlaton: a School of Dust. Lotz Károly vázlataival szemközti falon jelenik meg ez a kritikai szándékú munka, amely bizonyítéka a poros maradiság képzetét hordozó intézmény organikus átalakulásának, a művészetről folytatott soha véget nem érő és soha le nem zárható diskurzusnak. Đ