A dzsungel főkönyve
Gondolják el: tizenhetedik éve megy! A sokszázadik előadás! A ki tudja, hányadik szereposztás! Ez már önmagában komoly bravúr a mai világban. (Bravúr, de nem magyar csúcs: azt A padlás tartja a Vígben. De hát, minthogy ez meg a Pesti Színház örökzöldje, ahogy mondani szokás, családban marad.)
Tizenhét év! A Dés meg a Geszti jó ideje nem tűnik már fel közös színlapon, Békés Pál, szegény, már az égi dramaturgiákat járja, és az első gyermeknemzedék, amely ezt a darabot látta, már nyugodtan elhozhatta a saját gyerekeit is.
Ezek nagyon eltaláltak valamit! Illetve és pontosabban: nagyon kitaláltak. Merthogy ez nem véletlen találat volt, hanem igazi profi vállalkozás, amelynek minden elemét pontosan kiszámították a szerződő felek. Kihúztak egy-két szálat Kipling remekéből, írtak hozzá néhány slágergyanús szerzeményt és dupla fenekű dalszöveget, az egészet megborsozták egy halvány szerelmi szállal, egy tánckarral, besózták, finoman, a mai magyar helyzetre utaló kiszólással, és már lehet is tálalni. Hogy mennyire telitalálat ez a recept, jól mutatja a lassan két évtizedes siker: a darab ma is telt házakkal megy, és kicsinyek, nagyobbak és egészen nagyok mind-mind azzal az élménnyel távoznak a zsöllyékből, hogy pompás színházi előadást láttak.
Nehéz ennyi idő után kordában tartani egy produkciót, de Hegedűs D. Gézának sikerült: egyedül Reviczky Gábort – aki zseniálisan alakít egy bölcs rezonőrt Balu bundájában – nem sikerült rávennie, hogy kivárja a tapsrendet (mentségére szóljon, hogy már az első felvonás végén elhalálozott). Kiemelkedőt nyújtott Lázár Balázs mint Csil, és Méhes László mint Ká. Igó Éva talán túl anyás lett, ahhoz képest, hogy mégiscsak egy fekete párduc ő, és Borbiczki Ferenc is mintha fáradt, eleve vesztes Akela volna, de ennyi belefér: népség-katonaság, díszletezők, jelmezelők, világosítók, sötétítők rendben teszik a dolgukat.
Unokáink is látni fogják.
Nádas Sándor
