A csend akvarelljei

Vojnich Erzsébet otthonában minden megtalálható, ami a képeiről hiányzik. Barátságos dzsumbuj a művészenteriőr: vásznak, ecsetek. A családi rumlihoz tartozik egy cica is. És persze a férj meg két gyerek. Esténként nagy a vendégjárás. Nyüzsgőbb, nyitottabb életet nehéz elképzelni.

A festményei viszont mintha a hétköznapok ellenfényében születtek volna. A mögöttes lét látképei: nincsenek alakok, tárgyak, csak elhagyott, üres terek. Lépcsők, ajtók. A csend akvarelljei.

Mondják, a festői tehetség a gének öröksége. De Vojnich felmenői között nem akadt művész, sőt az alkotást inkább léhűtő hóbortnak tekintették. Volt okuk rá: Erzsébet egyik nagybácsija ugyan sokat forgatta az ecsetet, de az ördög bibliáját még többet. Amerikába nősült, s mindent elkártyázott. Ezek után nem csoda, ha a szülők aggódva nézték, hogy kislányuk is megszállottan fest. A papa mérnök volt, a mama otthon nevelte három gyereküket. Erzsébet volt a legkisebb: 1953-ban született. Rajzaival már korán kitűnt, a budapesti képzőművészeti szakközépiskolába elsőre felvették. A festészet iránti lelkesedését otthon úgy nyugtázták: serdülő lányoknál előfordul ilyesmi. Egyszer majd csak kinövi, megkomolyodik.

De tartós maradt a művészetszerelem.

A festők között nincsenek csodagyerekek, tizenöt-húsz év rajztanulás, gyakorlás nélkül nem születhetnek nagy művek. Vojnich azonban már tizenévesen érettnek számított. Miután felvették a „kisképzőbe”, rajzait megmutatta egyik tanárának, Birkás Ákosnak, aki hosszan nézegette őket, majd ráförmedt a diákra: „Maga mit keres itt? Minek jött ide?!” A lány rémülten hallgatott. Aztán a tanára szelídebben hozzátette: „Hiszen már mindent tud a szakmáról. Mit akar itt még tanulni?”

Erzsébet mégsem tartozott az élnövendékek közé. Annak, aki kilóg a sorból, nehéz a tehetségét elfogadtatnia. Érettségi előtt osztályfőnökük mindenkit le akart beszélni a képzőművészeti főiskoláról, mondván, úgyis reménytelen bekerülni. Így hát Erzsébet az „iparra” jelentkezett, keramikusnak. Remélte: bögrékhez, korsókhoz talán elég a talentuma. Rajzai alapján kitűnően megfelelt volna, de amikor az utolsó rostán megkérdezték tőle, mit tud a kerámiákról, kertelés nélkül felelte: semmit. Még nem próbálta a korongozást. Azonnal kirúgták a felvételiről.

Ezután beállt a zománcgyárba dolgozni, majd egy kerámiaműhelybe. Hasznos időszak volt. Rájött: semmi köze a kerámiázáshoz. Valójában mindig festő akart lenni, csak nem merte vállalni a felelősséget. Hiszen a vásznon csakis a tökéletes lehet a mérce. Minden ecsetvonásba teljes életet kell „befektetni”.

A képzőművészetire 1976-ban vették fel, Gerzson Pál növendéke lett. Akkoriban ott az volt a szemlélet, hogy a diákoknak mestereik stílusát kell követniük. Ám Erzsébet kezdettől konok volt, és öntörvényű. Saját alkotói arcát kereste. Az évfolyamban ő kapta Gerzsontól a legrosszabb jegyeket. Kapcsolatuk csak harmadévben oldódott, a tanár végül elfogadta „különutas” tanítványát. A diplomaosztáskor pedig annyit mondott neki: „Igaza volt. Gratulálok!”

De addigra már mások is felfigyeltek Vojnichra. Harmadikban történt az is, hogy a Fiatal Képző- és Iparművészek Stúdiójának vezetői a főiskolára látogattak, hogy kiválogassák a végzősök közül a legjobbakat, akiket felvennének a stúdióba. A grémium elmélyülten tanulmányozta a főiskolások képeit. Az egyik zsűritag megállt Vojnich Erzsébet festményei előtt: „Ő az! Őt kell felvenni!” De a többiek akadékoskodtak: ez a lány még csak harmadéves. „A szabály a fontos nektek, vagy a tehetség?” – kiabálta a társuk, s az ajtót bevágva elrohant. Szüts Miklós festőművész volt az. Évekkel később egy alkotóházban személyesen is megismerte Erzsébetet. Összeházasodtak.

A művészi pályán viszont Vojnich szándékosan kereste a magányt. Festőkörökhöz, underground csoportokhoz nem csatlakozott. A hetvenes–nyolcvanas évek avantgárd pezsgésében is úgy érezte: akolmelegben nem születik autonóm művészet. A honi festők szinte tobzódtak az új, Nyugatról importált izmusokban. A szürrealizmustól a pop artig burjánzott minden stílus. Vojnich képei egyre puritánabbak lettek. Vásznain egyre kisebb alakok szorongtak egyre monumentálisabb térben. Végül eltűntek a figurák, helyüket csak a kietlen épületek, folyosók őrizték tovább. A képek szinte faggatják az embert: vajon mi történhetett itt? Miféle civilizációt éltek túl ezek a holt kövek? A gerendák, oszlopok mintha titokzatos hieroglifák lennének. És bár idővel a Vojnich-képeknek széles „olvasótáboruk” lett, a művészeti fősodorban ezek a művek sosem kaptak helyet.

Igaz, a festőnő nem is akart a kultúrpolitikai áramlatoknak megfelelni. A rendszerváltás előtt a politika tette a művészeket kiszolgáltatottá, ma a piac és a trendek hatalma diktál. A honi képzőművészetet a kurátorok irányítják. Ők találják ki a kiállítások koncepcióit, és többnyire saját ízlésükhöz, elképzeléseikhez keresnek jól „illeszthető” alkotókat. A művésznél fontosabbá vált a művészeti divat.

De Vojnich Erzsébet nem tartozik a panaszkodók közé. Férjével korábban grafikai stúdiót nyitottak, hogy a megélhetésük ne függjön trenddiktátoroktól. Számára a festészetben nincs kompromisszum. És olykor határ sincs.

Két évvel ezelőtt tizenhárom méteres, gigantikus fekete-fehér „oszlopképet” tervezett a Nemzeti Színház előterébe. A torony című festménye ironikusan reflektált a Nemzeti teátrális giccsére. Másfél hónapig volt látható a mű, azóta a színház raktárában van föltekercselve. És bár fölvetődött, hogy máshol is kiállíthatnák a páratlan munkát, befogadóhelyre még nem talált. De ő amiatt sem bosszankodik, hogy a megszületett művekre nálunk többnyire sorstalanság vár.

A múzeumok által vásárolt kortárs képek zöme raktárba kerül. „Elfekvőbe”, ki tudja, mennyi időre, milyen körülmények közé. Előfordult, hogy férje képeit egy vidéki múzeum beázott pincéjében találták meg.

Vojnich Erzsébet műveinek nagy része magángyűjtőkhöz került. Régi tapasztalat: amilyen a festő, olyan a vevőköre. A művész házaspárt főleg azok keresik fel, akik ugyanolyan megszállottak. Számukra a festmény nem csupán befektetés, nem is státusszimbólum a falon.

Ám vannak olyan képek is, amelyeket Vojnich nem hajlandó eladni. Ilyenek a holokausztról szóló festményei is. Nem minden téma beárazható. Vojnich évekkel ezelőtt járt Auschwitzban, majd megfestette a barakkokat, „Európa letörölhetetlen, örök szégyenét”. Azt mondja, képei sohasem politizálnak, nem akarnak a közéletnek üzenni. De attól még emberi kötelessége, hogy tiltakozzék a gyűlölet és a kirekesztés ellen.

Vojnichék többször felkerültek már szélsőjobboldali portálok feketelistáira. De magánszorongásoknak a festészetben nincs helye: Vojnich Erzsébet fölfényesedő-elsötétedő termei a mindennapok színfalai mögé nyílnak.