A bécsi balettigazgató búcsúzik

Az Osztrák Köztársaság Tudományos és Művészeti Becsületkeresztjét nem kapja mindenki, s bár a laudációban szokás csokorba szedni a kitüntetett érdemeit, az ünnepségen felszólaló Ioan Holender (szintén távozó) operaigazgató nem arról híres, hogy válogatás nélkül osztja a dicséretet. Márpedig Holender nemes egyszerűséggel a balett-autonómia atyjának nevezte Harangozót, s hozzátette: az egyik legsikeresebb balettigazgató volt, akikkel ő együtt dolgozott. Megilleti a két Ház, az Opera és a Volksoper köszönete – mondta a szintén jelenlévő Volksoper-igazgató, Robert Meyer nevében is.

A ritka elégedettség oka a művészi munka és a társulat életében gyökeres változást hozó adminisztratív átalakulás összhangja, az az eredmény, amiben a dicséretet most megfogalmazók öt éve épp annyira nem voltak biztosak, mint ahogyan a szakma, nem utolsósorban pedig a tánccal foglalkozó szaksajtó kételkedett. Harangozó nem kisebb feladatot vállalt, mint hogy egyesítse a két Ház, az Opera és a Volksoper balett-társulatát, s egyedül igazgassa a korábbi kettő helyett az immár közös társulatot, mellette pedig vezesse a balettiskolát. A változás a költségvetést is érintette: ez az egyesített önálló társulat öt évvel ezelőtt saját, mind az Operaháztól, mind a Volksopertől független költségvetést kapott, annak előnyeivel és buktatóival egyetemben.

Akinek volt alkalma öt évvel ezelőtt meghallgatni Harangozó elképzeléseit, ma világosan látja: azok valóra váltak, és őt igazolták. Pedig kezdetben – az operaházi illetve a tulajdonos Holding vezetőinek bizalmától eltekintve – az új Balettigazgató első intézkedései inkább vihart váltottak ki, mintsem hogy türelmi időt kapott volna. Harangozó szemügyre vette a társulatot, s az új szempontok szerint mérlegelt. A két Ház más típusú közönségnek játszik, ám az önálló balettelőadások mellett ott vannak az opera, operett és musical táncbetétei is. Előfordulhat, hogy egyszerre van szükség mindkét házban hasonló kvalitású táncosra. Az elküldöttek – nyugdíjazottak – listájára közönség kedvencek is felkerültek, Harangozó nagy nemzetközi tapasztalatai alapján hozta az újakat. Az első évad műsortervét látva a nem túl barátságos sajtó rögtön ítélt: túl konzervatív!

Akkor Harangozó nem magyarázkodott, ment előre azon az úton, amit helyesnek tartott. Ma elmondja, eleve hamisnak tartja a konzervatív és a modern tánc megkülönböztetését. Számára cselekményes illetve cselekmény nélküli balett létezik. A közönséget az előbbi hozza be jobban. Aki a nézőtéren ül – és nem szakember, „csupán” jól akarja érezni magát – szereti, ha tudja, miről szól, amit lát – véli. Repertoárszínházakról lévén szó, nem elég egy-egy előadásra megtölteni a színházat, fél házakkal nem lehet működtetni az intézményeket. Különösen, mert nagy a költségvetési szigor. Előírás, milyen összeget (hányadot) kell jegyeladásból behozni. Ha nem éri el, a hiányt a következő évi költségvetésből levonják, ha viszont meghaladja, az a társulatnál marad, annyival többől gazdálkodhat.

Tapasztalati értéke itt Bécsben akkor még nem volt ennek az új struktúrának, hogyan is kockáztathatott volna? – teszi fel a ma már költői kérdést.
Az „óvatosság” bevált – már az első év költségvetési plusszal zárult (300 ezer euróval), amit egymillióig sikerült növelni. A kihasználtság látványosan jobb: a Volksoper, ahol 1995 előtt az arány 50 százalék alatt volt, ma 92-93 százalékkal dicsekedhet. Az idei évadban már mindkét színházban modern, cselekményes balettpremierekkel rukkolt elő, és mind a Carmen a Volksoperben, mind a Szentivánéji Álom a Staatsoperben az összes kitűzött előadáson százszázalékos látogatottságot ért el. Jók a tapasztalatok azzal is, ha egy-egy ismert mű felváltva kerül színre a két színházban – mint a Diótörő.

Két év után kezdtek elmaradni a támadások - meséli, és hozzáteszi: ő az ilyesmit az első időszakban sem vette a szívére. Tudja, milyen fontos a távolságtartás, s ez nem esik nehezére. Tíz évig volt a Bécsi Opera szólótáncosa, kicsit belátott a színfalak mögé, igaz olyan feladatok, mint a kollektív szerződés kidolgozása és elfogadtatása a két ház bizonyos eltérései miatt a vártnál is bonyolultabbak voltak. Hozott tapasztalatot budapesti igazgatói működése idejéből, másrészt mindig is jó viszonyban volt a számokkal. Abba pedig hamar beleszokott, hogy itt igen nagy a kontroll, a Felügylőbizottság negyedévenként a legkisebb részleteket is átvizsgálja.

Hogy mire a legbüszkébb? Úgy érzi sikerült megtalálni a helyes egyensúlyt a repertoár klasszikus és modern művei között, és megszerezni a bécsi publikum bizalmát, amit a látogatottság bizonyít. De ennél is fontosabb, hogy nagyszerű társulatot örökít utódára. Ezt nemcsak ő látja így: Manuel Légris, akit az új operaigazgató, Domninique Meyer hoz magával Párizsból, a 105 tag közül mindössze egy szólótáncosnak és a kar négy tagjának köszönte meg eddigi tevékenységét. Pedig több száz jelentkezőt nézett meg a világ minden tájáról. Vagyis elégedett ezzel a társulattal.

Harangozó most kicsit pihen, újabb fix elkötelezettségre egyelőre nem vágyik. A pihenést „veszélyek” fenyegetik: érkeznek a felkérések külföldről, egy-egy új koreográfiára. Pedig azt is tervezi, hogy könyvet ír. Van elég tapasztalata, emléke.