40.

A legszebb férfikor. Nőiben is a kiteljesedésé. Akárhogy vesszük is, egymás után ennyi filmszemle már hagyománynak sem utolsó, főleg ezen a sokszor félrevert magyar földön.

Mennyi felejthetetlent láttam itt! És mennyi felejthetőt!

Azokban a szemlenapokban itt mindenkit megtaláltál, aki a szakma körül forgott. Lehetett beszélgetni, arról is, ami volt, arról is, ami nem volt, csak lenni látszott. Hallani tervekről, szándékokról. Lehetett mérni: merre haladunk, haladunk-e egyáltalán, lehetett belelátni intrikákba, lehetett örülni sikereknek.

Valamikor, az ántivilágban exkluzív tüntetések estek itten a sötétben. Egy-egy dokumentumfilm vetítése közben el-elállt ám a lélegzet. Demonstratív tapsok csaptak fel.

A három T által szabályozott, szűrt, szidalmazott térben kis, sugárzó szabadságok éledeztek. Hát ezt is lehet? Ha most még csak kis körökben is?

Akadt példa arra is, hogy a szmokingba öltözött filmfőigazgatót kifütyülték, pedig csak annyit szólt: „A szemlét megnyitom.” Magába roskadt alakját rossz volt és szomorú nézni. Hátára volt írva a vereség.

Akad emlék arra is, hogy amikor Aczél elvtárs személyesen eljött a megnyitóra, bizalmas felé fordulással, kicsit görnyedve kísérte körbe a folyosón Nagyember, akit akkoriban igen nagyra becsültem. Fájt hát látni, mily könnyen udvarolt.

Később a szemlék veszítettek vonzásukból. A széttelepített helyszíneken vándorló vetítések, az ülőhelyekért folytatott harc kínos elvadulása, az elüzletiesedés és számos csalódás pettyezte élményeinket.

De nem ez a lényeg persze. Hanem ami a mozikba kijön. Mint A londoni férfi története s benne a londoni özvegy némajátéka, A nyomozó bizarr szellemessége, a Delta drámája, a Valami Amerika közönségvonzó képessége. A legjobb férfi, a legjobb nő...

Amiért lesz majd negyvenegyedik is. (És nem Csuhraj rendezi. Ha van még, aki érti ezt is.)