007 – Spectre

Tucatfilm. Vagy kéttucatnyinak az átlaga. Úgy számolják, ennyi Bond-filmet engedtünk át retinánkon ötvenhárom év alatt, amióta mozihős lett őfelségének gyilkosságra is felhatalmazott, duplanullás titkos ügynökéből.

Magam Szabadkán találkoztam vele 1967-ben. Az ottani könyvesboltban vettem egy vékony, sárga kötésű könyvet. Az volt a címe: Goldfinger. (Egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. Mózes Press Ltd. Haifa). Azóta tudom: Goldfinger létezett, magyar volt, Ernő keresztnevű, Londonban praktizáló építész, és hírhedten rossz természetű. Bond „szülőatyja”, Jan Fleming haragudott rá és brutális vasbeton építményeire, ezért kölcsönözte a nevét az első számú főgonosz számára.

Amióta hazánkban is látható a vásznon Bond – a James –, azóta nézem is. Voltak jobb-rosszabb napjai nálunk a hősnek, aki a „jöttem, láttam, lőttem” receptjét megtoldotta a győztem rímével is. De ez már nem lep meg minket. Aminthogy a Spectre című film is számos aha!-élményt szolgáltat a bondológusoknak. A kísértetek régebbi filmjeiből lőnek vissza, még a főgonosz is ősi ismerős. Gyanakvást kelt: mintha kezdene a Bond-univerzum laposodni, kiürülni. Az első jelenetsor előtti feltűnő mottó („A halottak élnek”) mintha nemcsak a mexikói színekre vonatkozna, hanem a hosszúra hagyott, üresjáratokban forgó, kalimpáló Spectre forgatókönyvének kényelmes válogatási szempontjaira is.

A tetthely és a kellék, persze, a régi. Tüzet okádó Aston Martin szuper sportkocsi, repülőgép, helikopter, nemzetközi expressz, robbanó óra, precíziós fegyverek, London, Róma, Mexico City meg ami és aki szembejön. (Rázva, nem keverve.) Aki látta az előző huszonhárom James Bond-történetet, ebből a huszonnegyedikből kevés újat fog megtudni.

A gyűrtelenített szuperhős is el-elfárad ennyi idő alatt és ennyi folytatás során. „Bonus dormitat Homerus” – mondta Horatius, azaz a jó öreg Homérosz is el-elszundikál néha. Ki-kifárad. Mint most itt, e közepes filmben.

(Rendezte: Sam Mendes.)

Bölcs István