Úszó acélsziget

Két hajóóriás horgonyzott a Földközi-tengeren, távol egymástól, de még inkább a jachtkikötőktől. Az egyik az HMS (Her Majestic Ship), azaz Őfelsége Arc Royal repülőgép-hordozója volt, a másikon épp a csillagos-sávos zászló felvonása zajlott. Itt a VI. USA-flotta ropogósan fehér ruhás díszkordona vált nyájas vendégkísérővé. Csak a sajtótiszt indított sejtelmesen: „Kérem a kollégákat, ha tudják, mit tesz a ködösítés, éljenek vele a hajó nevét és hollétét illetően. Írjanak például Norfolkot és Virginiát, legalább egységes lesz minden riport.”

Ezek után már abban sem voltunk biztosak, hogy őt magát valóban Cartwrightnak hívják-e, ahogyan kitűzője jelezte századosi uniformisán. De a soknemzetiségű újságíróhad zsibogása nem arra ült el, hogy jövetelére a fedélzetmester nem fütyült, inkább arra, hogy az MP sem fütyült táskáink tartalmára. Precízen ledetektorozták a parányi talkie-walkie-kat, fotó- és filmkamerákat, és mindent átvettek megőrzésre.

Cartwright csettintésére viszont jeges kólával szolgáltak a matróz-stewardessek, majd átadták a terepet a vendéglátónak, aki megpróbált precíznek, sőt kedélyesnek mutatkozni. „Mindent látni fognak – biztosított –, mint a Végső visszaszámlálás Entreprise-ában, mindössze Kirk Douglas időutazása marad el. Legfeljebb képeket látnak majd a Saratogáról, az ősanyahajóról, amely már 1928-ban vízre szállt. Ám a mi atomhajtású úszó bázisunk egyaránt alkalmas vízi, légi és szárazföldi hadműveletekre. Gyomrában például jó mélyen hetven gép pihen. Két komplett repülőezred.”

Láttuk is éppen, amint – ha jól emlékszem – egy F–14-eshez cipelt nyolc markos legény egy ezerkilós bombát. Aztán megtudtuk, hogy a leginkább Iwo Jimához hasonlító hajómonstrum építése csaknem egymilliárd dollárba került. Ebből s a hajó hetvenméteres szélességét megötszöröző hosszából és több más adatból egy velünk tartó szupernémet (nem utolsósorban órája matekbütykeivel) kiszámította és már diktálta is gyorsíró kollégájának: „Alighanem a frankfurti vasúti csomópont vágánydzsungelének tízszeresét hordozza acéltestében ez a százezer tonna vízkiszorítású úszó óriáserőd.” Aztán egy hosszú lépcsőmászást kihasználva megrángatta az ingemet: „Tudja, miért nem volt Hitlernek anyahajója? Mert csak az első világháborúban látott fegyvereket engedte fejleszteni. Dönitz is inkább áhította a brit méreteket meg az U-hajókat, Göring pedig egyetlen gépet sem engedett volna át a Luftwaffétól.”

Nem tudom, így volt-e. A legendák valóban csak a japán és az angolszász tengerészeti légierőt dédelgetik. A bőbeszédű német egyébként csak bemutatkozáskor volt szófukar. Máig sem tudom, hogy elhadart Sternje a nevére vagy a magazinjára vonatkozott-e. De hirtelen veszélyérzetünk támadt. Hajónk süllyedni kezdett, igaz, nem szóltak a vészkürtök, a farnál, tatnál egyenletes merülés éppen addig tartott, amíg a hatalmas tolóhajók egy szintre nem kerültek a sportcsarnok méretű csónakgarázzsal. Akkor pedig a hidraulikák rézsútos nyílásain át tucatnyi légpárnás bárka libbent át. Óriáskacsák egy jól védett rezervátumban! Cartwright szerint: „Ezek az alsó régiókba kvártélyozott mintegy kétezer tengerészgyalogos inváziós járművei. Nekik ugyanis fel kell készülniük egy parti konfliktushelyzet vagy elemi csapás során a lakosság kiszabadítására, mentésére.”

A hajó hatezres hadi létszámának egyharmadáról tehát már tudtunk. A többiek – szakágazataiknak megfelelően – hat-hét színű zubbonyt, kezeslábast, sisakot vagy baseballsapkát viseltek. Mást-mást a kerozintöltők, hangárszerelők, a katapultstarterek és a hajóüzemeltetők. Nem láttunk viszont himbálódzó kötélágyakat és koporsószerű sokemeletes hálókörleteket – habár az utasszállító gőzösök kényelme még várat magára. De a szabadidő eltöltése már kellemesnek mondható, amióta nem hadkötelezettség, hanem a hivatástudat s a romantika toborozza a flottaönkénteseket. Van itt könyvtár, olvasó, vetítő, zeneterem, számítógépek és mosógépek sora, uszoda, videokölcsönző, bowling-, biliárd- és edzőterem. Még diszkó is, hiszen az úszó garnizonban több száz ifjú hölgy is szolgál. Egyszer megtörtént – így a szóbeszéd –, hogy a logisztika nem volt logikus, és túlpakolta a raktárakat, aminek következtében néhány kabinsor is vízszint alá került. Kis kerek ablakaikat akkor akváriumnak nevezték a matrózok. Egy újonc a főzőplatnin rántottát sütött, majd – ahogy az iskolahajón tanulta – a zsírszagra ablakot nyitott. Csaknem egy álló napig tartott a zsilipelés és szivattyúzás.

Ma a legelrejtettebb sarkokban is ott zizeg a klímaberendezés. Hangját csak az zúgja túl, ha a négy és fél hektárnyi repülőfedélzeten néhány gép indulni készül. A kilövő óriás parittyák s a befogó, horgos hálók hangja olyan, mintha ezer indián feszítené reccsenésig az íját. A baleset békeidőben igencsak ritka. A starterrendszerek fölé a kémműholdak elől rejtő hálót is kifeszítik, ilyenkor csak egy mókamester hullámlemezből eszkábált autóformája kelleti magát a Follow me! (Kövess!) felirattal.

Az oltó-, mosó- és ivóvíz-automaták mellett tacepao. Igen, faliújság ír a hét kiválóságairól meg az óvatlanságból megsérültekről. Köztük a Saratoga fényképe, hajdani kisgépek és légihajók fogadásával. Ez a típus alighanem a sok áldozattal járt 1917-es francia partraszállás tapasztalataira épült. Az acélszigetek második szériájára Pearl Harbor indította a hadiipart. A harmadikra Indokína.

Ez a hajóóriás még kikötve is át-átveszi a tenger ringását. Ezért éttermeit a középponthoz közel helyezték el. Figyeljük az ebédlő Popeyeket. Komótosan fogyasztják a nem épp nemzeti kosztot. Idő is van, repeta is. Mindenből. Nekünk szendvics jár és sör. A gépvibráció változatlan: tizennyolc fokos, ami olykor bizonytalanná teszi a szárazföldhöz szokott lépteinket. Főleg amikor csigalépcsőn tekergünk. Méregetjük a hajó magasságát. Cartwright sem titkolja: „A vízszinttől az antennacsúcsig éppen húszemeletnyi, és alattunk is van vagy négy-öt.”

Itt mindenki tevékeny, „amerikázni” nem lehet. Fedélzeti tüzérek lovaglóülésben tisztogatják a hosszú lövegcsöveket, mások a hatcsövű gépágyúkat olajozzák, a mentőosztag lányai a szájon át való újraélesztést gyakorolják bábukon. (Rögtön akad újságíró, aki önként jelentkezne.) A tengerészgyalogosok végzik napi futóedzésüket teljes harci felszereléssel a tatfedélzeten. „A kedvünkért” rézsútosra állítanak egy három méter magas felvonólejárót. Hadd legyen valami tereptárgy is az akadálypályán.

A friss levegő ellenére kerozingőz járja át a hajó kétharmadát. Nem üdülőtelep egy ilyen reptérhordozó, legénysége mégis úgy ragaszkodik hozzá, hogy kész az időszakos (állománycserét végző) orvoskontroll kijátszására is. Hidegen hagyja őket, hogy egy nukleáris anyagraktár fölött kell élniük. A hajtóanyag szinte korlátlan, ha kell, a Földet is megkerülhetik vele. Az élelmiszer-utánpótlást pedig megoldják a szállítógépek.

Az ember eltöprenghet az effélén is: ha valami csoda folytán régmúlt idők egyik hadviselőjének lett volna egy ilyen úszó acélszigete, alighanem máshogy alakulnak háborúk, vezérsorsok, talán az egész történelem. De hát ami történt, így történt, még akkor is, ha akadnak feltételezések arról, hogy napjainkban másodvirágzását éli a modern kor. Merthogy egyszer elpusztult már a világ. Totálisan. „Bizonyítékuk” erre a szodomai kövekből állítólag sokszor feleződött, de még kimutatható atomsugárzás. Persze mindez csak spekuláció, a technikai fejlődés a világon mindenütt mérföldjáró csizmában jár. És először.

Másnap megmásszuk az Arc Royalt. Sok újdonsággal már nem szolgál. Legfeljebb annyival, hogy nem szabadítanak meg fotógépeinktől. Itt is láttunk egy Gorbi-trikót. Kötélen száradt. Mögüle tengeralattjáró szólt. Az a bizonyos sárga.