Történik valami?

Bő negyedszázaddal ezelőtt, amikor utoljára jártam a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban, elképzelni nem tudtam (mások utánam sok évvel se), hogy ebben a szürke, humortalan, koldusszegény falanszterországban lesznek majd „Spice Girl”-ök, akik miniszoknyát viselnek, s akiknek a bemutatkozó koncertjén megjelenik majd maga az elnök is, nejével egyetemben. Annak idején nem volt külföldi hivatalos vendég, akit ne vittek volna színházba – általában valami hihetetlenül szirupos, giccses, a legrosszabb operettek zenei világát idéző, „forradalmi mondanivalójú” zenés játékra. Most meg itt a Moranbong együttes, elnöki tapsokkal. Mint olvasom, Kim és „Ri elvtársnő” a premier közönségének első sorában ültek, és módfelett élvezték a lányok produk­cióját.

A részben Svájcban nevelkedett Kim Dzsongun laza. (A minap például a phenjani vidámparkok legfrissebbikében együtt autózott a kínai nagykövettel és egy brit beosztott diplomatával.) Apja, a decemberben elhunyt Kim Dzsongil, a Kim Ir Szen által alapított kommunista dinasztia másodikja, a Szeretett Vezető nem volt az. Nőtársaságban soha nem mutatkozott; a tábornokai társaságát szerette. Külsőségekben is igazodott annak a katonai-bürokratikus elitnek a szokásaihoz, amely a protokollból „kiirtotta” a hölgyeket, a családtagokat. Ehhez képest a legifjabb Kim (akit azért nevezünk „huszonévesnek”, mert pontos életkora nem ismert) nem átallja úgy fotóztatni magát, hogy hitvese – aki ilyen alkalmakkor még véletlenül se az „elvtársnők” hagyományos ko­reai öltözetét viseli – belekarol.

Ami pedig Ri Szoldzsu akár divatosnak is mondható ruháit s azok ki­­egészítőit illeti – amelyeken én még a kötelező Kim Ir Szen-emblémát se láttam –, a (nyugati) sajtóbeli csámcsogás akkor hágott a tetőfokára, amikor az észak-koreai hírügynökség közre­adott egy fotót, amelyen jól kivehető volt az „elvtársnő” által elfoglalt kerti szék jobb fele, rajta egy exkluzívnak is mondható Christian Dior kézitáskával. Fürge riporterek nyomban kiderítették, hogy ez a retikül a dél-koreai fővárosban ezerhatszáz dollárt kóstál, ami azonos egy észak-koreai dolgozó egyévi keresetével. Jóllehet erről az észak-koreaiak túlnyomó többségének nyilván fogalma sincs (se az árról, se a márkáról), a tényfeltáró újságírás a néhai Raisza Gorbacsovát kezdte emlegetni, ki ugyancsak jelentékeny feltűnést keltett a korábbi szovjet vezetőfeleségekhez képest „párizsinak” mondott öltözködési szokásaival. Márpedig ha van egy Raisza, akkor kell lennie egy Mihailnak is, egy reformernek – jutottak el többen a következtetésig.

Nem úgy. Hogy csakis tiszta forrásból merítsünk, idézzük fel az állami hírügynökség afölötti gúnyolódását, hogy az ország „nyitást és reformokat” igényel. Ez olyan, írta a KCNA, mint ha valaki arra formálna igényt, hogy a nap nyugaton keljen fel. Tiszta sor: a hazai propagandában lebonthatatlan a remetekirályságnak csúfolt ország olyképpen formált imázsa, hogy ott minden tökéletes. A valóságban: egyre kevésbé az.

Észak-Koreának a hidegháború évei­ben, amikor a szovjetek és a kínaiak egyaránt pumpálták bele a pénzt, jobban ment. Ma az ott élő emberek (huszonhárommillióan) kevesebbet keresnek, kevesebbet esznek, kevesebb elektromos áramot fogyasztanak. Kétharmaduk a felére csökkentett élelmiszer-fejadagokon él. Az elmúlt két évtizedben két dolog vált a mindennapi lét tartozékává: az éhínség és az áradások. Észak-Korea külföldi élelmiszersegélyek nélkül képtelen a víz felszínén maradni, és ez az idén hatványozott formában lesz így, mivel az országot korábban nem látott esőzések és halálos áldozatok tömegével járó áradások sújtották.

„Emberkéz alkotta nyomorúság” – mondanám most gyors röntgenfelvétel gyanánt Észak-Koreáról, mert semmi vita nem lehet afelől, hogy az esztelen fegyverkezés, a nukleáris program és a katonai-bürokratikus elit jólétéről való szüntelen gondoskodás milyen forrásokat vont el évtizedeken át az értelmes beruházásoktól, nem utolsósorban a mezőgazdaság és az élelmiszeripar fejlesztésétől. A Nagy Utódnak nevezett huszonéves Kimnek főként az apja volt „beleszeretve” abba a stratégiába, hogy nukleáris fegyverkezéssel, atom- és rakétakísérletekkel kell a Nyugatot és a nemzetközi szervezeteket jelentősebb élelmiszersegélyekre sarkallni. E stratégia nem mindig volt eredménytelen.

És a nyíltság/nyitottság apró jeleitől meg a parasztok egy kicsi hányadának bátortalan ösztönzésétől eltekintve a Nagy Utód is ott folytatja, ahol elődei elkezdték. Dacolva az ENSZ szankcióival, végrehajtott egy amúgy tökéletes kudarccal végződő műhold-felbocsátási kísérletet (amelyben persze a rakéta az érdekes, nem a műhold). Inkább fölmondta az Egyesült Államokkal már kialkudott „önmegtartóztatásért élelmiszert” címkéjű segélyprogramot. Hányja megállás nélkül az epét Dél-Koreára és Amerikára – a minap egy Kim Ir Szen-szobor felrobbantása végett ki­­eszelt „terrorista cselekmény” miatt kezdett vádaskodni –, de azért mondjuk el, hogy Kim Dzsongun sajtója ezzel párhuzamosan „új stratégiai és taktikai” elgondolásokat, „újításokat és új termékeket” kért kádereitől, egyszóval mégis gondolkodik valamiféle reformon.

Ami ennek útját állhatja, az a politikai kontroll lazulásától való hisztérikus félelem. A diktatórikus dinasztia nem arra van berendezkedve, hogy akár részben szabadjára engedje a gazdaság állami és nem állami szereplőinek a tevékenységét. Mondjuk úgy – gorbacsovi terminusokkal élve –, hogy gondolkodik egyfajta, minimálisra korlátozott „glasznosztyban”, de idegen tőle a „peresztrojka”. A helyzet tudós ismerői szerint az ifjú Kim nem decentralizálásban, hanem éppen az ellenkezőjében gondolkodik.

Ez érdekes, mert arra vall, hogy a papája idején önálló erőcsoportok kezdtek működni a gazdaságban, kilencven százalékban államiak, de tíz százalékban hivatalosan illegális magántulajdonúak. (Ezek kínaiakkal üzletelnek a határ mentén.) Kínai mintára Kim Dzsongil, a papa kedvencei, a tábornokok maguk is „gazdálkodni” kezdtek, talán nagyon is – különben a Nagy Utód nem váltotta volna le a legmagasabb rangú ka­­tonát. Különösen érdekesnek találom, hogy ezek az erőcsoportok nem honi tőkéért, hanem kínai beruházási ja­­va­­kért küzdenek egymással. Ami abból a szempontból akár jónak is mondható, hogy van valamiféle verseny, és az észak-koreai rendszer nem annyira monolit és homogén, mint azt általában gondolni szokás.

Szerintem a nyitás próbája az lesz, ha az Északon fanatikusan gyűlölt jelenlegi dél-koreai elnök decemberben esedékes távozásával Szöulban új ember kerül a kormányrúdhoz, olyasvalaki, akivel a phenjaniak már arcvesztés nélkül szóba állhatnak, s aminek eredményeképp az ugrásra kész dél-koreai multinacionális konszernek (a Samsung, a Hyundai és társaik) végre komoly pozíciókat szerezhetnek Északon. Ezt kéne erőltetni, nem a politikai rendszer fellazítását, mondják az okosok. Tudniillik minden itt, ezzel kezdődik.

Kim Dzsong Un felesége, Ri Szoldzsu elvtársnő popsztárként kezdte: